VII. SZÍNKAVALKÁD KÖZÖSSÉGI SZÍNHÁZI TALÁLKOZÓ

PÉNTEK

17.00 Megnyitó

17.10 Trainingspot Társulat - Kötmese (’60)

„Én úgy képzelem, hogy a csillagok nem csupán izzó gázgömbök, ahogy a tudósok tartják. Én azt képzelem, hogy azok világító gombolyagok. Olyan gombolyagok, mint mi, csak olyan erősen fénylenek, hogy még mi is láthatjuk őket. És ha valaki elmegy közülünk, akkor ilyen fénylő gombolyag lesz belőle és vigyáz ránk onnan fentről, ahonnan mindent jól és tisztán látni. Néha, igazán ritkán még azt is látni, ahogy a vékony fonalszálak megcsillannak. Ezt persze csak én képzelem…na de ki mondja azt, hogy ez nem igaz?

(Kötmese: Tina mama)

Kötmese. Egy mese, ami összeköt. Mese egy barátság megszületéséről, az egymásra figyelés fontosságáról, a fantázia végtelenségéről és arról, hogy közösen játszani nemcsak jó, hanem a legjobb. A Trainingspot Társulat többszörös pályázatnyertes előadását ajánljuk mindazoknak, akiknek van egy emlékük, amit szívesen beletennének egy dobozba, hogy el ne vesszen soha.

Játsszák: Jobbágy Kata, Ivák Bence
Rendező: Bora Levente
Drámapedagógus: Manyasz Erika

Az előadást a 9-11 éves korosztálynak és idősebbeknek ajánljuk.

19.20 KB35 Társulat – Ti, mint én (’75)

A társulat improvizációi alapján készült.

Az anya, a pultos, az orvostanhallgató, a más, a random csávó, meg, aki befordult. Mindenki menekül saját élete nehézségei elől. Csatlakoznak Ferihez, hogy a világ elől elvonulva elkészítsék a világ legjobb zenei albumát. Zenélni ugyan nem tudnak, de ez nem zavarja őket. Ferit sem, csak néha. A zenén keresztül szabadítanák fel magukat válságuk alól. De kicsoda Feri? És mi a zenekar neve?

Előadásunk középpontjában a válság, mindenki, bárki válsága áll. A korábbiakhoz hasonlóan ismét improvizatív módon dolgoztuk fel a témát. A produkcióban nagy jelentősége van a zenei kísérletezésnek, ami azért is érdekes, mert többségünk tanult hangszeres tudással nem rendelkezik. Hiszünk abban, hogy az alkotás bárki számára nyitva álló lehetőség, nem pedig kiváltság. Nem a tehetség határozza meg az alkotót, hanem a tenni akarás iránti vágy.

Játsszák:
Feri – Malik Gábor
Saci- Bálint Anett
Csilla – Fodor Éva
Balázs – Fodor Katalin
Péter – Presenszki Gábor
Rénó – Villant Bálint
Máté – Zsiros Dániel
valamint:
Szivák-Tóth Viktor
Díszlet: Ordasi Gábor
Fény: Ordasi Gábor
Rendezte: Malik Gábor

16 éves kortól ajánljuk!

21.45 RÉV Színházi Nevelési Társulat/FAQ Társulat/Kb35 Társulat/ - Pillangó (’90)

Monodráma Henri Charriére Pillangó című regényéből.

Egy színész meséli végig Henri Charriére bestsellerré vált regényét. Pillangót elítélik, életfogytiglan töltheti büntetését. A fiatal férfi nem törődik bele az ítéletbe, minden áron szökni próbál. A fordulatos, fojtogató és lélekemelő szökési sorozatot követhetjük nyomon nézőként, ami több mint tíz évet ölel fel Pillangó életéből.

Pillangó mesél lelkiismeretről, adrenalinról, alvilági alakokról, őrületről, szenvedésről, az emberi természet, fantázia nyughatatlanságáról. Történetei újabb és újabb történetekbe gyűrűznek, így éli túl az enyészet útját, a fogságban töltött éveket.

Játssza: Balla Richie
Hang és zörej: Bojkovszky Zsolt
Dramaturg: Szivák-Tóth Viktor
Látvány: Kuti Letícia
Rendezőasszisztens: Bálint Betty
Rendező: Tárnoki Márk

SZOMBAT

11.50 Béta Társulat - Szürkület (’95)

Koffi Kwahulé Barbárok melankóliája című drámája (ford.: Molnár Zsófia) és Neil Gaiman The Sandman című képregénye alapján a TRIP és a Béta Társulat közös bemutatója.

Egy meg nem nevezett ország meg nem nevezett nagyvárosának a peremén járunk. A frissen kinevezett rendőrkapitány feleségül veszi az egyik helybéli fiatal lányt, Baby Mo-t, hogy kiemelje „a bűn és az erkölcstelenség mocsarából.” Ő azonban még mindig szerelmes volt iskolatársába, a helyi kisstílű drogdíler Zac-be… Adott a szerelmi háromszög és a bűnözéssel átszőtt, kilátástalan helyzet; egy idő után összefonódik álom és valóság. A tragédia elkerülhetetlen.

Az alkotók számára az egyik legnagyobb inspirációt és kihívást a képregények és álmok világának színpadra vitele jelenti: „Többet szeretnénk a színpad és nézőtér klasszikus felosztásánál. A világok közötti átjárhatóság kérdése meghatározza a cselekményt: így törekszünk a hagyományos nézői attitűd megkérdőjelezésére, hogy mélyebb bevonódást és aktivitást érjünk el.” Az előadás helyszínéül szolgáló egykori tengerjáró hajó az álom és valóság közötti köztes térré válik, amelyet az előadás során bebarangolnak a nézők.

Szereplők:
Kapitány – Árvai Péter
Zac – Kabdebon Dominik
Baby Mo – Trömböczky Napsugár
Lulu – Őri Eszter
Zenészek: Magasi Dalma, Szepes Anna, Tóvaj Ágnes, Lakatos Dániel, Nyáry Pál
Díszlet, jelmez: Molnár Anna, Petrovics Eszter
Dramaturg: Szepes Anna
Asszisztens: Solténszky Ráhel
Rendező: Nyáry Pál

15.00 Vekker Műhely – Ne csukd be a szemed! (’90)​

Komplex színházi nevelési előadás 12 éves kortól.

Mást látunk, hallunk, másra figyelünk, és máshogy kommunikálunk. Mindannyian értjük-e egymást? Értjük-e a másikat?

Előadásunkban egy hallássérült lány próbál beilleszkedni egy kortárs közösségbe. Ez nem egyszerű, pedig mindenki tele van jóindulattal.

Szereplők: Czuczor Nóra, Kuklis Katalin, Tóth Gábor
Dramaturg: Szivák-Tóth Viktor
Szakmai konzulens: Puha Andrea, Ondrejcsák Eszter
Rendező: Perényi Balázs

17.30 FAQ Társulat - Váratlanul (’135)​

Interaktív előadás.

Flóra, a 25 éves éjszakás nővér öt napja költözött be élete első albérletébe. A sűrű munkabeosztása mellett még alig volt ideje berendezkedni. Flóra kiegyensúlyozott családban nőtt fel, de a baráti kapcsolatai inkább a virtuális térre szorítkoznak.

Ebbe a helyzetbe toppan be nagyon is valóságosan egy hajnalon Flóra 18 éves öccse, Máté, akit nemsokára követ a lakásba az újdonsült szerelme, Julcsi is. Julcsi az erőszakos expasija elől menekül, Máté élvezi a felnőttes nyári szünetet nővére lakásában. Lassan, alig észrevehetően foglalják el Flóra életterét, aki a chatbeszélgetések világába menekül. Aztán elérkezik a születésnapja.

Főhőseink fiatal felnőttek, akik most csöppennek bele igazán a nagybetűs életbe. Egy apró belvárosi albérletben hirtelen reménytelenül összekuszálódnak a szálak, de már nem lehet visszamenekülni a gyermekkor tudatlan biztonságába. Venni kell egy nagy levegőt és döntéseket kell hozni.

Az előadás második felében közös beszélgetésre hívjuk a nézőket, ahol lehetőségük van körbejárni és akár alakítani is a szereplők sorsát.

Szereplők: Georgita Máté Dezső, Horváth Dóra, Lakatos Dorina, Tóvaj Ágnes

Dramaturg: Zsigó Anna

Rendező: Kárpáti Pál

21.15 Trainingspot Társulat - Replay (’80)​

Richard Linklater Visszajátszás című filmje alapján.

Számokban:
Van ez a 3 arc… 1 darabig igazából csak 2… Van 1 nappali, ahonnan valamiért 1 idő után se ki, se be… Van 1 közös múlt, ami igen érdekes körülmények között visszaidéződik… Van minderre 70 – 80 perc, reál időben… 0% bevonás… 100% kukkolószínház!

Jelige: Ti vagytok a falak.

Idézet:

„Tudod mi jutott eszembe? Ha már tényleg nem ugyanaz az a csávó vagy, mint 12 éve, akkor nem eshet olyan nehezedre a bocsánatkérés… hiszen ezt a szörnyűséget egy korábbi éned követte el, akihez már semmi közöd, jól mondom? De csak tegyük fel, játsszunk el a gondolattal, hogy – ne adj isten – ugyanaz a fazon vagy, aki képes ilyesmire… hát tudod, Viktor… ez esetben egy szimpla bocsánatkérés Zsuzsitól, még bőven kevés is… Nincs igazam?”

Játsszák:
Jobbágy Kata
Boros Ádám
Boda Tibor
Rendezte: A csoport

Az előadást 16 éves kortól ajánljuk!

Május 11. – Ti, mint én – BEMUTATÓ A ZRUMECZKYBEN

Ti, mint én

(a társulat improvizációi alapján készült)

BEMUTATÓ: 2018. 05. 11. - INÁRCS, ZRUMECZKY DEZSŐ MŰVELŐDÉSI HÁZ​

Az anya, a pultos, az orvostanhallgató, a más, a random csávó, meg aki befordult. Mindenki menekül saját élete nehézségei elől. Csatlakoznak Ferihez, hogy a világ elől elvonulva elkészítsék a világ legjobb zenei albumát. Zenélni ugyan nem tudnak, de ez nem zavarja őket, Ferit sem, csak néha. A zenén keresztül szabadítanák fel magukat válságuk alól. De kicsoda Feri? És mi a zenekar neve?

Előadásunk középpontjában a válság, mindenki, bárki válsága áll. A korábbiakhoz hasonlóan ismét improvizatív módon dolgoztuk fel a témát. A produkcióban nagy jelentősége van a zenei kísérletezésnek, ami azért is érdekes, mert többségünk tanult hangszeres tudással nem rendelkezik. Hiszünk abban, hogy az alkotás bárki számára nyitva álló lehetőség, nem pedig kiváltság. Nem a tehetség határozza meg az alkotót, hanem a tenni akarás iránti vágy.

Játsszák:
Feri: Malik Gábor
Saci: Bálint Anett
Csilla: Fodor Éva
Balázs: Fodor Katalin
Péter: Presenszki Gábor
Rénó: Villant Bálint
Máté: Zsiros Dániel
valamint:
Szivák-Tóth Viktor

Díszlet:
Ordasi Gábor

Fény:
Ordasi Gábor, Kovács Zoltán

Rendezte:
Malik Gábor

Az előadás megtekintése ingyenes, támogatói jegy váltható.

Az előadás megtekintését 14 éven felülieknek ajánljuk!

Az előadás hossza: kb. 80 perc.

kétlámpás blog: P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből

forrás: http://ketlampas.blog.hu/2018/04/22/p_avagy_jelenetek_egy_vandorszinesz_eletebol

Játsszák: Urszinyi Ádám, Fazekas Anna Dorottya, Kovács Anna, Ordasi Gábor, Boros Ádám, Boda Tibor. Mindenes: Kovács Zoltán, zenészek: Magasi Dalma, Nagy Kata, Illés Árpád, mozgás: Raubinek Lili, jelmez: Magyar Réka, írta: Boda Tibor, rendezte Boda Tibor és Kovács Zoltán.

Csalogató Petőfi, a vándorszínész története, hiszen a néző számára jól ismert hőst látunk egy nem annyira feldolgozott időszakában, de csalogató a KB35 Inárcs társulata is hiszen tudjuk róluk, hogy nagyon erősen foglalkoztatják őket a ma társadalmi problémái, és ezt az előadásaikban találó módon tudják bemutatni. Ebből a két összetevőből, az életcélját kereső fiatal történetéből és a független színház életképeiből komponált remek produkciót a rendezőpáros, Boda Tibor és Kovács Zoltán és persze az előadáson dolgozó összes alkotó, mert ez a független színházaknál már csak így van.

Az előadás adatlapja a MU oldalán.

Néhol még ma is tartja magát az a legenda, hogy Petőfi Sándor rossz színész volt. Pedig ez az állítás forrásokkal cáfolható. Ám egyfelől dúlt egy harc a két színészi módszer, az éneklős, modoros színjátszás és a természetesebb hangzású új módi között, másfelől akkor is legalább két nézői réteg volt: az egyik a kisebb az értőbb közönség, a másik pedig a széles nagyközönség. Emiatt feltételezhető, hogy a Pestről jövő Petőfi művészi koncepciójában konfliktusba keveredhetett a közönségigénnyel és ennek tudható be a kudarc legendája. Nem beszélve arról, hogy akkoriban a színészeknél sem volt divat a konszenzuális társulatvezetés. Erős hierarchia uralkodott, mely a ,,nagy” színészre, a másodvonalbeli társulati tagokra és a statisztákra tagolódott. Ebben az ellentmondásokkal teli légkörben talán inkább arról lehet szó, hogy Petőfi tehetséges színész lehetett ugyan, de az egyénisége már akkor is harsány és elfedhetetlen volt. A P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből tökéletesen megfelel ennek a képnek. Urszinyi Ádám egy bámulatosan tehetséges, ám öntörvényű és a finom társas jelzéseket kezelni képtelen Petőfit vetít elénk. Az író (Boda Tibor) nagyon sok munkát tett a szövegbe. A jól érthető, de stilizált, sok latin szóval telített XIX-edik századi nyelv kiváló kontrasztban van az egy metaszinttel följebb történő események mai magyarjával. Mi több, Petőfi vándorszínész korszakának beható ismeretéről árulkodik az is, hogy a karakterek majdnem mind az akkori társulatában játszó színészek neveit kölcsönzik. És persze, a MU épületében, ahol a celldömölki Soltis Lajos Színház rendszeresen megfordul, bájos, vicces hangzása van a Szabó József Társulat elnevezésnek. Aki a történeti Petőfi színházzal való kapcsolatáról olvasna, az itt teheti meg.

Boros Ádám (Szuper Károly) és Urszinyi Ádám (Petőfi Sándor). Szakmáznak. (Fotó: KB35 Inárcs fb.)

A vándortársulatra éppen egy Hamlet-előadás után találunk rá. Magyar Réka jelmeze a többieket korabeli ruhába, Urszinyi Ádámot felemás, fekete-fehér öltözetbe bújtatja. Utalás ez a mi nagy kedvencünkre a szerepkettőzésre, mely W. S. társulatának is kedvelt eszköze volt. Sanyika (Urszinyi Ádám), elég társulati tag híján egy személyben játssza Rosencrantzot és Guildensternt. A produkció számára nagyon kellemes reflexióra ad ez  lehetőséget, és a rendezés ezt ügyesen ki is használja: a színészi alakításról beszélgetnek ő és Szuper Károly sztárszínész (Boros Ádám). A jelenetben nem csak azt láthatjuk, hogy két színész szakmázik az előadás után, de egyszerre a 2010-es évek végének új magyar színházi vonulatában találjuk magunkat. A két szereplő fizikai színházat játszik, és ez nem apró kikacsintás a MU-t látogató közönség felé. Raubinek Lili munkáját dicséri ez és más koreográfiák az előadásban. Meg kell emelnünk a kalapunkat az alkotók előtt, mert nem nyilvánvaló, hogy egy darab színpadra állítói ennyire ismerjék a közönségüket. Az utalások ülnek, a nézők vevők a kiszólásokra, okosnak érezzük magunkat és okosnak ítéljük a rendezést is. Ha azonban valaki a nézőtéren nem értené a közvetlen utalásokat (feltehetőleg mi sem értettünk mindent), akkor is a szereplők gesztusaiból követni tudja a poénok dallamát és nem válik kevésbé szórakoztatóvá számára az előadás.

Urszinyi Ádám (Petőfi Sándor), Boros Ádám (Szuper Károly), Ordasi Gábor (Némethy Gyuri) és Kovács Anna a szállásadó. (Fotó: KB35 Inárcs fb.)

Boda Tibor és Kovács Zoltán nagyon figyelt arra, hogy mindenkinek meglegyen akár többször is az a jelenete, amikor a néző őt, csakis őt nézi, a közeli kameraállás a szemünkben róla létre jöjjön. Kovács Anna taszító és félelmetes rasszista házinéni és féltékenykedő társulatvezető asszony. Ordasi Gábor egyszerre végtelenül érzékeny és egzaltált művészlélek és racionális könyvelő és ügyvivő. Boros Ádám minuciózus munkát a keze közül kiadó vándorszínész profi és kiélt alkoholista. Fazekas Anna Dorottya mindkét szerepében elképesztően szeretetreméltó fiatal lány. Teljesen megértjük Petőfit és a metaszinten P-t, hogy Fazekas Anna Dorottya karaktereinek sokdimenziós mélységei rabul ejtik. A két hálás szerep és ebből fakadóan a két brillírozó alakítás Boda Tiboré és Urszinyi Ádámé. Ez a pár a direkt szinten apa és fia, leereszkedő hivatali méltóság és alantas jobbágy, a metaszinten rendező és címszereplő. Ezek a tükröződések a szereptöbbszörözésekben szépen lassan bomlanak ki, és bár sok vicces jelenetből látunk rájuk, később világossá válik számunkra, hogy ámulatba ejtően megkomponált rendezési struktúrára lelhetünk bennük.

Fazekas Anna Dorottya (Mimi kisasszony), Boda Tibor (Becskereky Dénes). (Fotó: Bergh Sándor.)

Az előadás egy adott pontján átkerülünk a mába vagy inkább 2023-ba. A néző számára, aki belenyugodott, hogy egy XIX-edik századi történetet fog most látni fájdalmas ébredés ez, de nagyon megéri nekünk ez a dramaturgiai csavar. Vannak még számunkra fájdalmas váltások, ezt esetleg meglepő fordulatoknak is lehetne nevezni, de ezekkel mind a hánnyal egytől-egyig nyerünk. Az áthallásokat, a sok apró zseniális ötletet fel se lehet sorolni, másnapra is jut belőle, mert nem áll meg az emberi agy a kapcsolópontok feltárásával. Hogy egyet mondjunk, zseniális a sötét bőrű, ében fekete hajú Urszinyi Ádámmal tótot játszatni, akire a szlováksága miatt válogatott szidalmazó és elítélő jelzőket szórnak, miközben a bőrszínre egyszer se tesznek említést, hisz a tótok valójában szláv típusok. És mégis értjük kimondatlanul is, hogy ez a ma embere számára pontosan mit is jelent. Az öndefiníciós vallomások a független és amatőr színházi világ szépségét és nehézségét vetítik elénk, de ez sok produkcióban megjelenik (pl. a k2 Cájtstükkjében, Szikszai Rémuszék Kutyaharapásába, vagy a Soltis Szentivánéjiében). Van azonban egy ennél fontosabb és egyedibb értéke a P-nek: ez a ma színházának tárlata. A néző számára jelentésében kiválóan olvasható álomjelenet, a fizikaizás, a mozgásvilág, az előadás alatt aktív és a néző számára ismerős zene ötlete mind-mind a mai magyar színház alapos ismeretéből táplálkozik és a ma független társulatainak színpadi világát, színészi és alkotói módszertanát rekonstruálja számunkra.

Kedves Ádám, Anna, Anna, Gábor, Ádám, Tibor, Zoltán, Dalma, Kata, Árpád, Lili és Réka! Nagyon köszönjük ezt az okos, sok napra gondolkodni valót adó, emlékezetes jelenetekkel tarkított csodálatos előadást!

[UI.: Néhány kritikus megteszi, hogy különbséget tesz amatőr és profi színész között. Világos, hogy ez egy művészeti értelemben teljesen értelmetlen szembeállítás. Inkább a független és a kőszínházi társulat a helyes kategorizálás, és ennek oka is van. Most azon kívül, hogy egy független társulatban a technikai munkákat is színészek végzik, van egy nagyon lényeges különbség. Átlagban heti három produkciót nézünk meg és sokkal több előadáson látjuk a nézők között a független társulatok tagjait mint a kőszínházakéit. Az utóbbi egy évben alig láttunk kőszínházi színészt nézőként, míg a függetlenek közül mindig látunk néhányat a széksorokban. Ebből viszont az következik, hogy a függetlenek sokkal jobban ismerik a magyar színházi életet és ez a munkájukon is meglátszik. De Boda Tiborék munkáján egyértelműen, hisz a P-vel ezt igazolták is. Nem véletlenül mondta Térey, hogy a fesztiválválogatásra érdemes, konfortzónát elhagyó előadásokat a Jurányi Ház (és nyilván a MU, a Szkéné és a Trafó) tájékán kell keresni.]

“Érezzem a varázsát, hogy embernek születtem, és nem csupán egy széknek”

forrás: https://www.potszekfoglalo.hu/2017/02/15/erezzem-a-varazsat-hogy-embernek-szulettem-es-nem-csupan-egy-szeknek/

A KB35 társulat közösségi színházként működik kb. 35 km-re Budapesttől. A MU Színházban láthattuk tőlük most februárban és majd láthatjuk márciusban is Lope de Vega Engedetlenek c. drámáját. A darabbéli Ferman Gomez de Guzman-nt alakító Szivák-Tóth Viktorral -aki egyben a KB35 társulat vezetője is – beszélgettünk engedetlenségről, királyságról, demokráciáról, a színjátszás közösségépítő erejéről és a művészet aktuálpolitikai vetületeiről…

  • Szerinted mit jelent, miért hasznos engedetlennek lenni?
  • Egyfajta tudatosságot jelent. Mert nem csak egyénileg létezel, hanem közösségekben, társadalomban és most már egyre inkább globálisan is. Mikroszinten ez azt jelenti, hogy van valamilyen ökológiai lábnyomod. Jelenti azt is, hogy odafigyelsz, hogy mennyit utazol autóban, tömegközlekedésen, biciklivel, és nyilván itt nálunk ezeknél még egy kicsit többet is jelent… A politikától, legkevésbé pedig az aktuálpolitikától nem lehet elvonatkoztatni. Ennek dacára az előadásból igyekeztünk minden aktuálpolitikait kivenni. Engedetlenek, azaz olyanok, akikkel nem lehet megtenni olyasmit, ami az alapvető emberi jóérzésünknek nem felel meg.Továbbá jelenti azt is, hogy bízunk ebben a jóérzésben. Ezek az “érzetek”, megérzések súgnak arról, hogy ahol és amiben épp vagyunk, az jó vagy sem. Ha jó, akkor nincs szükség engedetlenségre. De ha nem, akkor valamit tenni kell! Tegyél érte, hogy jó legyen!

Amikor megkértük Perényi Balázst, hogy rendezzen nekünk valamit, akkor azt is kértük: jó lenne valami olyasmit csinálni, amit eddig még nem próbáltunk meg. Nem improvizációkból csinálni egy előadást, hanem szöveg alapján, különösen egy verses szöveg alapján, mert ilyesmibe eddig még nem kóstoltunk bele. Nyilván azóta, hogy a demokráciába vetett hit alábbhagyott Balázsban, ez a darab nála folyamatosan aktuális.

  • Ez a jó vagy rossz mindig valamihez képest jó vagy nem jó, nemde?
  • Ez az engedetlenség valamennyire elismeri a hatalmat. Ez személy szerint engem egy egész kicsit zavar is, bár nem vagyok anarchista. Elfogadom, hogy társadalomban élünk, ahol van hatalom. Az engedetlenség, mint olyan, nem egy rendszert akar átalakítani, hanem a hatalom gyakorlásának egy konkrét módját kívánja megváltoztatni. Az előadás engedetlen faluja – a hős falu – nem akarja megdönteni a királyságot. Épphogy a királyságot akarja létrehozni azért, hogy megfelelő uralkodó lehessen fölöttük, aki gondoskodik róluk. E rendszerben van jelen Gomez is, aki zaklatja őket. Ez a falu nem akar teljes fordulatot – személy szerint egy kicsivel nagyobb fordulatnak jobban örülnék.

fotó: Mihalicz Máté

  • Milyen lenne a jó, a működőképes királyság?
  • Számomra alapvető, hogy közösségi értékrendben gondolkozzam. Az alulról építkező, klasszikus elgondolkodásban hiszek – a kisközösségekből építkezni fölfelé. De azt is gondolom, hogy egy szintet követően már nem lehet csak alulról építkezni, hanem kell szervező erő is. Valamilyen képviseleti rend alapján történjen ez, amiért tényleg felelősséget is vállalnak a kisközösségekben. Az a munkája az ilyen képviselőknek, hogy a kisközösségekben ápolják, gondozzák és fejlesszék a közös gondolkodást. Semmiképpen sem az, hogy hasznot húzzanak ebből. Azaz a “hatalomnak” legyen egy összekötő, szolgáló szerepe. Ezek klasszikus, demokratikus elvek, nincs ebben semmi újdonság. Ma valószínűleg ez azért nem működik, mert már egyre kevésbé vagyunk egymással kapcsolatban.
  • Azaz: a királyság is lehet demokratikus…
  • Igen, azt gondolom. A briteknél valami hasonló működik és senkit sem akadályoz. Van benne valami báj, hisz ennek az egésznek van egyfajta személyessége. Így a hatalom nem lesz arctalan. Persze én jobban örülnék, ha még a miniszterelnököknek se lenne ekkora jelentősége, csupán egy lenne a többi ember között, aki azért van, hogy segítse a dolgok gördülékenységét.
  • Ugyanakkor a királyságnak van összetartó ereje is. Hiszen a királyok manapság nem szólnak bele az aktuálpolitikába, inkább a tradicionális értékek megőrzését, továbbélését segítik…
  • Nekem erről a rítus jut eszembe. Mert jófajta rítust tud létrehozni, és ezek rendkívül fontosak egy közösség életében. Ha össznemzeti szinten akarunk közösségi élményt megélni, akkor ez hasznos lehet. Az ünnepek ebből a szempontból tényleg fontosak.

Engedetlenek, azaz olyanok, akikkel nem lehet megtenni olyasmit, ami az alapvető emberi jóérzésünknek nem felel meg.Továbbá jelenti azt is, hogy bízunk ebben a jóérzésben. Ezek az “érzetek”, megérzések súgnak arról, hogy ahol és amiben épp vagyunk, az jó vagy sem. Ha jó, akkor nincs szükség engedetlenségre. De ha nem, akkor valamit tenni kell! Tegyél érte, hogy jó legyen!

  • A királyságnak van jó, pozitív visszacsatolása is.
  • Ez a része tetszik is. Ám ez a funkció pótolható mással is. Mert ha megfelelő közös rítusaink vannak, akkor mindez király nélkül is tud működni. Ha március 15-e jól működik, akkor ez a közösség szeretni és értékelni fogja önmagát és a másikat is.
  • A Lope de Vega-darab mennyire volt tudatos választás, mennyire akart rájátszani az áthallásokra?
  • Nem lehet nem rájátszani. Azonban mégsem ez volt a fő motiváció. Persze ott van benne az, ami most az utóbbi huszonöt évünkben a legaktuálisabb. Máskor is az lett volna, azonban most még inkább érezni ezeknek az aktualitását. Szerepet játszik benne az is, hogy Perényi Balázsnak régi szerelme ez a darab. Amikor megkértük, hogy rendezzen nekünk valamit, akkor azt is kértük: jó lenne valami olyasmit csinálni, amit eddig még nem próbáltunk meg. Nem improvizációkból csinálni egy előadást, hanem szöveg alapján, különösen egy verses szöveg alapján, mert ilyesmibe eddig még nem kóstoltunk bele. Nyilván azóta, hogy a demokráciába vetett hit alábbhagyott Balázsban, ez a darab nála folyamatosan aktuális. Ő máshogy futott neki ennek az egész rendszerváltásnak, ahogy én is, azonban akkor én még nem szavaztam. Ettől függetlenül erősen bennem él az a személyes élmény, ami arról szól, hogy hogyan zajlott és hová vezetett a rendszerváltás nálunk mára.

fotó: Mihalicz Máté

  • …nem akarsz vagy nem szeretsz szavazni?
  • Egyszerűen túl fiatal voltam akkor, azért nem szavazhattam. Később már szavaztam, de még mindig nem elégít ki: inkább színházat csinálunk. Ami a nagyobb nyilvános térben való megszólalási lehetőséget jelent. A cselekvési körünk most eddig terjed.
  • Milyen egy faluközösségnyi színházzal, és e színházon keresztül szavazni valami mellett vagy valami ellen?
  • Nálunk az a kiindulási alap, hogy úgy alkossunk meg egy előadást, hogy azok, akik rész vállalnak benne, azok képesek legyenek a saját nézőpontjukat érvényesíteni általa. Ezt azzal tudjuk elérni, hogy közösségi módon alkotunk. Elég sokféle ideológiát képviselünk, sokféle munkahelyről és sokféle társadalmi rétegből érkeztünk. Ezek az előadások nem úgy készülnek, hogy a rendezőnek van egy víziója, aztán slussz. Hanem megpróbáljuk az összes nézőpontot érvényesíteni egy adott témában. Egyáltalán nem biztos, hogy nyugvópontra jutunk. Előfordul, hogy vitára indít, felkavar vagy épp mégis valamilyen megnyugtató megoldást találunk. Azért ilyen ritkábban fordult elő. Az Engedetlenek-nél ilyesmi nem is lehetséges, hisz nem lehet megnyugtató megoldás az, ha meglincselünk valakit – jó dolog látni azt, hogy valaki ellent is tud állni. Egyszerre van meg benne a konzervatív és a radikális nézőpont. Másrészt viszont szeretjük az olyan formákat, melyek kilépnek a színházból. A színházi nevelést célzó előadásainkkal, a vitaszínházainkkal ezt az utat járjuk. Ott a nézőknek közvetlen felszólalási lehetősége van. Olyan témákat igyekszünk megragadni, ami ma a közbeszéd része vagy része kellene, hogy legyen a közbeszédnek. Mindenképpen érdemes figyelni azt, hogy a néző hol tud bekapcsolódni, hozzá tenni olyasmit, amit hiányol – ha ez meg tud történni, akkor már nem voltunk hiába.

Engedje az előadás, hogy mögé nézhess. Ami nem direkt, az engedi, hogy mögé láss. Ellenben ha direkt vagy, főleg aktuálpolitikai értelemben, akkor megszólítod az egyik oldalt, megszólítod a másik oldalt. Nálunk nem is nagyon van harmadik oldal. Azaz semmi mást nem fognak látni a nézők, csak a frontvonalakat, és nem történik meg az ”átalakulás”. Azt szeretném, ha a nézők máshonnan is rá tudnának nézni önmagukra. Nyilván, ha mi játszunk, akkor mindig egy kicsit a közösségi értékrend felől néznek rá. Valami olyan nézőpontból, ami kimozdítja őket az eddigiekből. Nagyobb a szabadsága a nézőnek, és könnyebb kapcsolódnia akkor, ha valami nem “direkt” – ezt nagyon fontosnak érzem. Ha nem emberileg kapcsolódunk egymáshoz, hanem ideológiailag, akkor nem leszünk szabadabbak és semmin nem leszünk képesek változtatni.

  • Apropó bekapcsolódás…ez a huszonegy szereplős darab szerepösszevonásaival mennyire jelentett kihívást?
  • Az Engedetlenek-et megelőzően utoljára a Titanic vízirevű-ben játszottunk együtt, ott talán 17-en voltunk. Azt én rendeztem, de sose tudom, hogy hányan játszanak. Azóta csak kisebb csoportokban dolgoztunk, évente 2-3 projektben párhuzamosan. Szerettük volna, hogy megint legyen egy nagy, közös élmény, ahol közösen alkotunk. Ma már egy ilyen jellegű dolgot jóval nehezebb összeszervezni. Mindenki dolgozik, mindenkinek fontosak a hétvégék, ezért plusz próbákat berakni nagyon macerás. Úgy működünk, hogy ez mindenkinek csak hobbitevékenység. Persze ez így túlzás, de a fizetetlen szabadidőnkből működik a színház, és így ennek ma nagy a tétje. Az előadásokon mindannyian együtt vagyunk, számunkra is egy közösségi élmény, és ez mindig nagyon jó: van egy rítusa, jó hangulat lesz tőle, és az előadás is egyre rutinosabb lesz, egyre jobban működik. Oda kell figyelnünk már, hogy időnként tisztán közösségi eseményeket: társulati vacsorákat, kirándulásokat is szervezzünk magunknak, mint egy munkahelyen – hisz lassan olyanná válunk, mint egy cég.
  • Mitől tud egyre jobban működni ez az előadás?
  • Egyrészt attól, hogy ott van mögötte az, hogy ez egy valódi, közös élménye a társulatunknak, ahogy már említettem. Ha egy nyilvános térben valami megtörténik, az mindig erős visszajelzés. Eddig az ötödik vagy hatodik előadását tartottuk ennek a darabnak. Kezdjük megérezni: ez most már stabilan hozható, nincsek nagy eltérések egy-egy előadás között. Van ritmusa, olyan, amivel elégedettek vagyunk. Át lehet látni, hogy hol van egy-két olyan rész, amit még csiszolni kell. Attól is lesz ez számunkra jó élmény, mert egyre kevesebb a stressz bennünk. Hivatalos, intézményes képzést nem kaptunk. Nem is játszunk olyan előadásszámban, hogy attól hatalmas rutinunk lehetne. Ezért a bemutatók inkább az izgalomról szólnak, és majd csak négy-öt előadás után kezd arról szólni, hogy “aha, ez színházilag kezd nagyon jó lenni”. Persze azt se mondanám, hogy ne jöjjenek a bemutatóra az emberek, mert az a legmókásabb dolog a színházban. Azonban az “ínyenc” dolgok a későbbiekben kerülnek elő. Mi már igencsak ki vagyunk éhezve az effélékre, hisz már túl sok színházat néztünk és csináltunk is.

fotó: Mihalicz Máté

  • Milyen lenne számotokra ez az “ínyenc dolog?
  • Számomra az Engedetlenek ilyen. Nem direktben aktuálpolitizál, hanem ezt elegáns módon oldja meg. Nem kell nagyokat ordibálni és szenvedni a színpadon ahhoz, hogy megszülessen egy erős pillanat. Túl tud lépni azokon a feldolgozásokon, melyek nagy érzelmeket mozgatnak meg, viszont utánuk azt érzed: “milyen szomorú, mennyire felháborító volt ez a történt, de hát mit tudunk tenni? Hazamegyek, eszem egy jót, aztán lefekszem”. Szeretem, ha nem marad üresség a nézőben, hanem táplálja őt egy előadás. Nem csak eltelített egy darabig, mert megtömtem a gyomromat vele, hanem valóban megérint. Megváltoztat. Felkavar. Nem is tudom, hogy tudnék-e most ilyen példát mondani? Fiatal koromból talán, akkor még kevesebbet láttam. De ma már egy ilyenért elég rendesen meg kell dolgozni …

Elég sokféle ideológiát képviselünk, sokféle munkahelyről és sokféle társadalmi rétegből érkeztünk. Ezek az előadások nem úgy készülnek, hogy a rendezőnek van egy víziója, aztán slussz. Hanem megpróbáljuk az összes nézőpontot érvényesíteni egy adott témában. Egyáltalán nem biztos, hogy nyugvópontra jutunk. Előfordul, hogy vitára indít, felkavar vagy épp mégis valamilyen megnyugtató megoldást találunk. Azért ilyen ritkábban fordult elő. Az Engedetlenek-nél ilyesmi nem is lehetséges, hisz nem lehet megnyugtató megoldás az, ha meglincselünk valakit – jó dolog látni azt, hogy valaki ellent is tud állni. Egyszerre van meg benne a konzervatív és a radikális nézőpont. Másrészt viszont szeretjük az olyan formákat, melyek kilépnek a színházból.

  • Miért gondolod, hogy ha egy előadás nem aktuálpolitizál, akkor sokkal erősebben tud hatni az “itt és most”-ra, mintha ezt szándékosan tenné?
  • Ez viszonylag egyszerű számomra, ám sokáig mégsem jöttem rá: engedje az előadás, hogy mögé nézhess. Ami nem direkt, az engedi, hogy mögé láss. Ellenben ha direkt vagy, főleg aktuálpolitikai értelemben, akkor megszólítod az egyik oldalt, megszólítod a másik oldalt. Nálunk nem is nagyon van harmadik oldal. Azaz semmi mást nem fognak látni a nézők, csak a frontvonalakat, és nem történik meg az ”átalakulás”. Azt szeretném, ha a nézők máshonnan is rá tudnának nézni önmagukra. Nyilván, ha mi játszunk, akkor mindig egy kicsit a közösségi értékrend felől néznek rá. Valami olyan nézőpontból, ami kimozdítja őket az eddigiekből. Nagyobb a szabadsága a nézőnek, és könnyebb kapcsolódnia akkor, ha valami nem “direkt” – ezt nagyon fontosnak érzem. Ha nem emberileg kapcsolódunk egymáshoz, hanem ideológiailag, akkor nem leszünk szabadabbak és semmin nem leszünk képesek változtatni.
  • Az igazi színházi előadás további gondolatokat és érzelmeket ébreszt a nézőben, ezáltal megmarad a varázsa.
  • Igen, és ez szintén fontos. Ha az embert és a színházat varázstalanítod, akkor értékvesztés történik. Azért akarok kultúrát befogadni, hogy érezzem a varázsát, hogy embernek születtem és nem csupán egy széknek. Ez azért egy elég fontos dolog, szerintem.

Csatádi Gábor

Jago, te megölted a feleségedet

forrás: http://felonline.hu/2018/03/11/jago-te-megolted-a-felesegedet/

Nem szólunk rá a szereplőre, hogy haver ezt nem kéne, nem csak azért, mert színház, hanem mert igazából haza szeretnénk már menni, és élni az életünket. Ahogy a jelenetet szemlélő hírnök is.

Gyilkosság történik épp, a sokadik a hosszú előadásban. Van egy szemtanúja is, aki talán éppen olyan fáradt, mint mi, vagy a rangja miatt, de nem lép közbe. Talán a felesége töltött káposztáján jár az esze, talán a Velencébe vezető hajóúton. Ábrándos tekintete mögött messze járó gondolatfelhők gomolyognak, hiszi is, nem is, ami épp előtte történik: a Jagot játszó színész épp nagy hanggal az Emiliát játszó színésznőt rángatja, gyömöszöli, gyilkolja. Szivák-Tóth Viktor gesztusai, tekintete pontosan állapotrajzot mutatnak a nagy emberek segédjeiről. Így szól: Jago, te megölted a feleségedet. Hinni akarással kimondott hihetetlen evidencia ez – fergeteges poén, amibe kicsit bele lehetne könnyezni.

 

A Rév Színházi Nevelési Társaság és Kb35 Inárcs közös produkciójában a hazavihető pillanatok nem a nagy konfliktusok vagy erős érzelmi felindultságok közben láthatók. Persze Shakespeare Othelloja el van tisztességgel játszva. Nem is teljesen Shakespeare ez, izgalmas verzió: a sokszereplős, öt felvonásos drámát heten abszolválják, cselekménybeli változtatásokkal, hangsúly áthelyezésekkel. Ezek irodalom- és/vagy színháztudományi értékeléséhez pontosan kell ismerni az alapművet, de a történet szerencsére érthető és világos önmagában is, sőt ügyesen játszik rá az Othelloval kapcsolatos középiskolai emléknyomokra. Ám ami élettel tölti fel a játékot, azok az öntevékeny színjátszókból lett színészek azon rezdülései, gesztusai hangsúlyai, amiken keresztül néha hús-vér figurák bukkannak fel.

Lakatos Dorina Emilia szerepében a bántalmazó kapcsolatban élő nőkről szemlesüt pontos tempókat, átélhető fájdalmakat. Boda Tibor Rodrigo szerepében látszólag belevaló, valójában bizonytalan, érzékeny lelkű energiabombát pulzál elénk – igaz, ezt tőle már több Kb35-ös előadásban láttuk, de attól még itt is működik. Szivák-Tóth Vikor Öregje olyan pontos gyűjtés Inrácsról, mint amiket Bödőcs Tibor hoz Búcsúszentlászlóról. Bálint Betty Desdemonája az Emiliával közös utolsó jelenetben szépen beszél a diszfunkcionális kapcsolatba beletörődni készülő nő helyzetéről.

Az Othello féltékenységből, hatalmi intrikákból szőtt szálát ezek közelítik hozzánk, de így is nehéz belekerülni a játékba. A letisztult, minimalista tér kevés kapaszkodót ad a színészeknek, hatalmas méreteiben a kis gesztusok, hangsúlyok eltűnnek, vagy felnagyítódnak, el-elvesztik funkciójukat. Othello egyik szemén kötés. Ha ezt a profilját mutatja, nem látjuk a tekintetét, fontos pillanatokban maradunk így le róla. Ettől lesz ő más: néger mór, hogy nem lát olyan jól, mint a többi szereplő, hogy fogyatékkal élő. Kinek a nézőpontja ez? Ki szerint fogyatékos az, aki színes bőrű?

Az üres térben a színészi játék állhatna a fókuszban. Othello nagy ívű bukása, Jágó nagy ívű manipulációja csodásan drámai mintát rajzolhatna a Mu Színház terébe. De valamiért sok jelenetet átjár az unalom érzete. Nem érteni Othello, Jágó és Desdemona miért nem izgalmasabbak, miért nem lehet velük jobban menni. Talán a kelleténél nagyobb feladatot vállaltak az őket életre keltő játszók? Talán rendezői döntés, hogy jobban a kisemberekre tudjunk fókuszálni? Talán azért az unalom, hogy megértsük, milyen hétköznapi és jellegtelen a hatalmi intrika, amiből látunk a közéletben is eleget?

Jágó végül mindenkit eltesz láb alól, Cassiot is, és a hatalom csúcsaira hág. Nem értjük pontosan miért történhetett így. Rába Roland Jágóját a Stúdió K-ban értettük volna, nagyformátumú intrikus volt, igazi kaliber. Itt éppen csak így lesz. Esetleg lehetne máshogy is, de így lesz. Szólhatna Emília, visszaüthetne Desdemona, sőt, az Öreg előre megmondta. Jó ezt nekünk nézni? Vagy csinálni kellene valamit?

2018. február 26. Mu Színház

Rév Színházi Nevelési Társaság – Kb35 Inárcs: othello
Othello / Balla Richie
Desdemona / Bálint Betty
Jago / Nagy Zsolt Zsozsa
Emilia / Lakatos Dorina
Rodrigo / Boda Tibor
Cassio / Szántó Dániel
Öreg, Brabantio, Lodovico / Szivák-Tóth Viktor

Fordította / Márton László
Jelmez / a másik Kiss Gabriella
Rendező / Szivák – Tóth Viktor, Balla Richie

XXXVI. Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napok legjobb előadása – zsűri: Ascher Tamás, Bagossy László, Regős János.

„A mi Petőfink átmenet az önmagát kereső zseni, és egy komplett hülyegyerek között” – Interjú Boda Tiborral

forrás: http://artnews.hu/2018/02/09/mi-petofink-atmenet-az-onmagat-kereso-zseni-es-egy-komplett-hulyegyerek-kozott-interju-boda-tiborral/

A KB35 Inárcs társulat új, különleges témájú előadását mutatja be február 11-én a MU Színházban. P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből című előadásukban Petőfi Sándor alakját gondolták újra, és helyezték más és más időbe, helyzetekbe. A költő önvívódásait, belső küzdelmeit egyszerre állítják párhuzamba a mai fiatalok tépelődéseivel, és ábrázolják mindezt az irodalmi csodabogár sajátjaként. A szokatlan főhős- és témaválasztásról, illetve a darab létrejöttéről az író és rendező Boda Tibort kérdeztük.

KB35 Inárcs társulat: P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből © Dr. Bergh Sándor

P, mint Petőfi. Miért őt választottad a darab hősének?

Az igazság az, hogy eredetileg nem Petőfiben gondolkodtam. Nagyon meghatározó olvasmányélmény volt számomra Viktor Pelevin: T című, 2009-es regénye. Annyira inspirált, hogy elkészítettem a több mint ötszáz oldalas kötet dramatizált verzióját, amiről 2013 közepe táján végérvényesen kiderült, hogy eredeti elképzeléseim szerint tökéletesen megvalósíthatatlan. A T címszereplője tulajdonképpen egyfajta Lev Nyikolajevics Tolsztoj parafrázis, én pedig elkezdtem gondolkodni, ki is lehetne a mi Tolsztojunk… És hát ezen ugye igazán nem kellett sokat tépelődni. Már a T átiratban is nagyon erős volt a szerepjátszás és az öndefiniálás témaköre, és egész konkrétan a színházi tematika. Petőfi Sándorunknak pedig éveken keresztül nagyon komoly színészi ambíciói voltak, melyről csak igen nehezen, komoly kudarcsorozat következtében mondott le. Már ha egyáltalán lemondott róla igazán, ott legbelül. Ilyen értelemben Petőfiről hamar kiderült, hogy sokkal ideálisabb lehet ahhoz a témához, és gondolatkörhöz, ami engem igazán foglalkoztatott. Az alapötletet felvázoltam Kovács Zoltán barátomnak, csoporttársamnak, jelenlegi rendezőtársamnak, akivel kocsmaasztal mellett, pár korsó sör fölött – tehát a lehető legideálisabb körülmények között – annak rendje és módja szerint lebonyolítottunk egy több órás brainstormingot. Máig úgy emlékszem az inárcsi estére, mint az egyik legintenzívebb, egy ültő helyemben átélt flow élményemre. Nem mellékes szempont, hogy Zoli már korábban is behatóan foglalkozott Petőfivel. 2009-ben az egyik rendezője volt, az akkor még csak pár éves KB35 Társulat első nagy sikerének, a Kaleidoszkóp versfesztivál díjas Ki Vagyok Én című verses darabjának, amiben kizárólag Petőfi verseket alkalmaztunk színpadra. Ma is úgy érzem, hogy a komoly ambíciók, és a felkészültség szerencsésen találkozott kettőnk személyében.

KB35 Inárcs társulat: P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből © Dr. Bergh Sándor

Mennyiben gondoltátok újra Petőfi alakját?

Én úgy érzem, bátrak voltunk e tekintetben. De nagyon kíváncsiak vagyunk, mit mond majd erről a közönség. Úgy tapasztaltam, hogy van egy sok esetben negatív előjelű Petőfi kép. A toposzok, a címkék. Ki tudja, tán a tananyag, a történelmi jelentőség, akár a jellegzetes verselési stílus következtében. Ha, és amennyiben igazam van, és valaki felfedezte már magában az ilyen jellegű Petőfitől való idegenkedést, annak pláne kellemes meglepetésben lehet része, mert szándékaink szerint sok minden történik majd a darabban Sándorunkkal, amire egyszerűen nem számíthat a néző, aki beül megnézni egy „Petőfis előadást”…

Mitől válik egyedivé, érdekessé a ti Petőfi-ábrázolásotok?

Számomra első sorban amiatt érdekes Sándorunk, amit képvisel az előadásban. Ez pedig a folytonos öndefiniálás kényszere, és az a fajta örök nyughatatlanság és elégedetlenség, ami nem engedi megállapodni. A mi Petőfink – nem mellesleg alig szerepel saját nevén, és ez nem véletlen – nem hagyja beskatulyázni, címkézni magát, mindig megújul, mindig más arcát mutatja. Ehhez felhasználja, sőt kimeríti a szerepjátszás nyújtotta lehetőségeket, és egyfajta szituacionista felfogásban veti bele magát a helyzetekbe, magával rántva, és így helyzetbe hozva közvetlen környezetét; első sorban kollégákat, de akár szállásadót, járásbírót, vagy akár saját édesapját is. Önmagában persze gondolatilag ez nem volna elég nekünk. De ha kísérletet teszünk rá, hogy megértsük ennek a belső kényszernek a miértjét, akkor nagyon izgalmas lehet körüljárni a kérdést: honnantól beszélünk önazonosságról és színészkedésről? És van-e egyáltalán olyan, hogy az ember nem szerepel, nem játssza meg magát? És nem akar megfelelni egy bizonyos képnek a környezete, netán saját maga felé? Sándorunkkal kapcsolatban leginkább ezek a kérdések foglalkoztattak minket Zolival.

Mennyiben jelenti a darabbeli Petőfi az irodalom-történeti Petőfit? Vagy nálatok a híres költő pont, hogy maga a tépelődő átlagember?

Senki ne számítson történelmi fejtágítóra, vagy szépirodalmi estre. Mint említettem, volt Zolival egy általunk izgalmasnak gondolt koncepciónk, és ennek szolgálatába állítottuk Petőfit, mint egy fiktív történet fiktív karakterét. Ugyanakkor sok esetben konkrét életrajzi adatokból indultunk ki, és Petőfi versekből is sokat merítettünk. Sőt, úgy beleszerettünk az egyik vándorszíntársulat színlapjának névállományába, hogy teljes mértékben átvettük a neveket. És nem, a mi Sándorunk sem gondolataiban, sem cselekedeteiben nem mondható átlagembernek. Sokkal inkább egy igazi csodabogár. Átmenet az önmagát kereső zseni, és egy komplett hülyegyerek között. Erre külön hangsúlyt fektettünk. Szélsőséges, kiszámíthatatlan, sőt gyakran következetlen. Hogy egy majdnem-klasszikust idézzek: igencsak „összefüggéstelenül viselkedik” olykor.

Fontos számotokra a néző, a velük való gondolkodás. A költő történetébe hogyan és mennyiben vonjátok be a közönséget?

Nos. A kérdés alaposabb megválaszolása nagyon komoly spoiler veszélyét rejti magában. Legyen elég annyi, hogy eredeti értelemben vett bevonás és interakció nem jellemző az előadásra, legalábbis nem abban az értelemben, hogy megkapja a klasszikus résztvevői színházi címkét. Sándorunkkal teljes egyetértésben mi sem szeretjük a skatulyákat. Annyit elárulhatok, hogy ha ügyesek vagyunk, akkor nemcsak a főhős, de a néző is be fog járni egy utat, és olyan körülmények között találkozhatnak, amilyenre egyikük sem számított.

Hogyan győznétek meg az érdeklődőket, arról, hogy igenis lehet azonosulni a címadó költővel még 2018-ban is?

A legfontosabb érvem egész egyszerűen az, hogy a darab főszereplője, és maga az előadás modern. Modern, a szónak azon értemében, hogy olyan kérdéseket boncolgat, ami öröktől foglalkoztatja az embert, és jó eséllyel mindig is foglalkoztatni fogja. Bizonyos gondolatok, témák remélhetőleg soha nem fognak kimenni a divatból. Mint ahogy modern mű az Antigoné, ami felveti a hatalommal való szembehelyezkedés és lázadás kérdéskörét, és modern mű például az Othello, feltéve hogy az emberek nem szűnnek meg féltékenyek lenni, és manipulálni egymást. A mi előadásunk központi témája a szabadság, és a szabadság átélhetősége. Merem remélni, hogy ez sem fogja elveszíteni sohasem az aktualitását. Persze én valahol naiv vagyok, és idealista. Meg aztán ott van az az élmény, amikor az élet egész konkrétan utolér minket bizonyos témák tekintetében, miközben hosszasan dolgozunk egy anyagon. Minden különösebb szándékoltság nélkül lettünk fájdalmasan aktuálisak a darabban felbukkanó előítéletesség, – gyűlöletkeltés, és a hatalommal való visszaélés – vagy a szexuális zaklatás témakörében például. Sőt. Elmondhatom talán, hogy egy idő után azon kaptuk magunkat Zolival, hogy az ötletek mennyisége miatt számunkra fontos szálak kibontásáról, vagy egyáltalán beexponálásáról le kell mondanunk, hogy ne vigyük le a fókuszt a fő kérdésfelvetésünkről. Személy szerint nekem ez esetenként különösen nehéz volt. Annál inkább, mert az anyag minden további nélkül lehetőséget adott volna például a Habsburg birodalmon belüli, szabadságharc előtti, és a mai magyarországi helyzet diszkrét párhuzamba állítására. Szerettem volna, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a vándorszíntársulat életmódja, és a mai függetlenek helyzete. Na, ez például rendesen ott rekedt a virtuális DVD extráim között. És egy zárógondolat. Hangsúlyoztam itt nem egyszer, hogy Sándorunk micsoda egy deviáns, miközben Zolinak is teljesen igaza van; Sándor a maga extrém módján ugyanazokkal a démonokkal viaskodik, mint egy mai magyar fiatal, aki – meglehet talán idejekorán – olyan döntések elé van állítva, mint önmegvalósítás, vagy biztos egzisztencia; bohém – élj a mának életfelfogás, vagy felelősségvállalás; végletes szenvedélyes szerelem, vagy józan felfogás és mérlegelés. Petőfi verseit lehet szeretni, meg nem szeretni, minden további nélkül. De a mi Sándorunk nem a felszínt kapirgálja, hanem mélyre megy. Mélyebbre jut önmaga megismerésében, mintsem ő maga gondolná, és mélyebbre, mint amire bármelyik néző fel lehet készülve.

A P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből című előadásról bővebb információ a MU Színház honlapján érhető el.

Forrás: MU Színház