forrás: https://szinhaz.hu/2018/10/22/_a_dontes_mindig_jelen_ideju_es_a_mienk_szamomra_ez_a_szabadsag?fbclid=IwAR3nwvRzmDRQTs1ZlTCkGY_FsXxfa73OBaBZAfUsg8oLVTwzuMWOSYdiPyI
A KB35 társulat A tökéletességen innen című bemutatójának rendezője, Szivák-Tóth Viktor mindenkinek ajánlja az előadást, aki él.
A KB35 inárcsi társulat október 26-27-én a MU Színházban mutatja be A tökéletességen innen című előadását. Szivák-Tóth Viktor rendezésében hétköznapi emberek problémáin és sorsainak bemutatásán keresztül igyekszik mélyebben hatni a közönségre, hosszú távon pedig a közbeszéd átalakulására. A két éves próbafolyamatról, személyes és meghatározó élményekről is beszélt a rendező.
Az előadás hétköznapi emberek sorsával, tragédiájával vagy éppen boldogságával foglalkozik. Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy ilyen témában készítenétek előadást?
A KB35 előadásaiban visszatérő karakterek a hétköznapi emberek, mi is azok vagyunk, köztük élünk, ezt a környezetet ismerjük kívülről-belülről. A közösségi színházi működésünk is ebből a felhajtó erőből táplálkozik, sokféle fő állás mellett szenvedélyből, alkotókedvből hozunk létre produkciókat, melyekbe igyekszünk beépíteni az élet más területein felhalmozott tapasztalatainkat.
A saját rendezéseim sorában mégis váltást jelent ez a téma: korábban a közéleti színház kötött le, ennek kicsúcsosodása a TIKK volt, amely a magyar köznevelés problémáira reagált, három évig játszottuk, és közben a társadalom is egyre érzékenyebb lett erre a témára – nagy élmény volt, amikor a kockásinges tüntetés idején játszhattuk a MU Színházban, gyakorlatilag csak pedagógusokból álló nézőknek az előadást. Mégis az az érzésem támadt a három év alatt, hogy ennél erősebben szeretnék hatni a társadalmi folyamatok alakulására.
A tüntetések, a közösségi média kampányai, a közéleti viták hatásában elbizonytalanodtam, és egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy mélyebb szinten kell megragadnunk a problémákat. Vagyis már nem a közvéleményt szeretném párbeszédkészebbé tenni, hanem a hétköznapi emberek számára szeretnék olyan élményt nyújtani, ami hosszú távon talán a közbeszéd átalakulását is eredményezheti. Ezzel párhuzamosan a színházi-nevelésnek is jóval nagyobb szerepe lett az életemben.
A tökéletességen innen… te hogy fejeznéd be a címeteket? (Vala)min túl?
Mindazon túl, amit magunkkal hozunk a családtörténetünkből, amit felhalmozunk életünk során, amiben a társadalmi-kulturális környezetünk meghatározna. A cím számomra annak elfogadásáról szól, hogy az életünket rengeteg olyan tényező alakítja, melyeket nem irányíthatunk, de befolyással lehetünk rá. Ahelyett, hogy egy tökéletes életet, személyiséget szeretnénk felépíteni, talán érdemes nagyobb hangsúlyt fektetnünk arra, hogy jelen állapotunkban, ott és akkor, ahol éppen tartunk, kikkel, milyen kihívásokkal találkozhatunk, és ezeket a találkozásokat hogyan alakíthatjuk úgy, hogy az minden érintett számára adjon valamit.
A döntés mindig jelen idejű, és a miénk, számomra ez a szabadság, még akkor is, ha ezer körülmény hálóz is be minket. A tökéletesség egy zárt rendszer, de ha nem erre törekszünk, akkor utat találhatunk egymáshoz, és közelebb kerülünk ahhoz is, amit életnek nevezünk, amitől távol állnak a megkövesült szerkezetek, hiszen folyamatos változások sora.
Ez természetesen az én értelmezésem, az alkotótársak valószínűleg más választ adnának, és reményeink szerint a nézőknek is saját értelmezésük lesz a címről és az előadásról is. Számunkra a közösségi alkotás ezt a nyitottságot is jelenti: helyet adni minél több nézőpontnak.
A tökéletességen innen (fotó: Illés Árpád)
Milyen maradandó személyes élményt tudsz elmesélni nekünk a próbafolyamatról?
Ez egy hosszú, két éves próbafolyamat volt, tele személyes élményekkel: az előadás maga is az alkotók személyes élményeiből építkezik, természetesen erősen átalakítva. Ami nagyon érdekes, hogy az alkotás most is meglepett minket, olyan dolgokat világított meg már jó előre, ami az életünkben csak később következett be. Ez nem új tapasztalat számunkra, de mindenképpen annak a jele, hogy elég mélyre ástunk a próbafolyamat során. Ezzel együtt fontos, hogy a bemutató idejére már rálátásunk legyen a produkció által felvetett problémára, hogy ne csak felkavarjuk a nézők érzelmeit, hanem támpontokat is adhassunk számukra, melyek mentén újra rendezhetik korábbi tapasztalataikat.
A két év során a kezdő alkotó csapat erősen átalakult. Mégsem gondolom, hogy nehéz szülés volt, az egyik játszónkat azért helyettesítettük, mert a próbafolyamat elején kiderült, hogy babát vár, aki azóta meg is született, az egyik új játszónk pedig épp a hosszúra nyúlt próbafolyamat révén tudott becsatlakozni hozzánk, mert neki közben egy éves lett a gyerkőce, és már tűkön ült, hogy mikor tud egy projektbe becsatlakozni. Az előadáshoz magához pedig nagyon passzolt az a könnyed folyamat, ahogy az újabb társak becsatlakoztak. Úgy tűnik, kellőképpen felkészítettük magunkat a találkozásokra.
A leírásban azt írjátok „mindenki változik”. Szerinted ez a jelenség mit okoz akár egy párkapcsolatban, akár más emberi kapcsolatokban?
Szerintem ez azon múlik, hogy mi a viszonyod a változáshoz. Ha elfogadod, hogy az élet szerves része, akkor gazdagít, ha nem fogadod el, és ragaszkodsz mindenáron, akár olyan dolgokhoz is, amik már nem működnek, csak valamikor nagy értéket képviseltek a számodra, akkor az előbb-utóbb gyaníthatóan valahol töréshez vezet. Egy tökéletlen, de folytonos, és folyamatosan gazdagodó élet pedig számomra többet ér, mint egy darabokra tört kép, amit aztán próbálsz minden erőddel újra összeillesztgetni, elviselve minden fájdalmat, ami ezzel jár.
Az előadásban nagy hangsúlyt kap a halálhoz való viszony. Természetesen nem szeretnénk nyomasztó előadást létrehozni, sokkal inkább olyasmit, amiről a néző úgy jön ki, hogy szabadabbnak érzi magát. Számomra az élet a változás, a halál az állandóság. Amíg élek, addig viszont ezt az állandóságot csak az életem szempontjából tudom értelmezni. Épp ezért nagyon megbecsülöm azt a szabadságot, amit a döntéseimben a magaménak tudhatok.
Számodra mi volt a legnagyobb kihívás az alkotófolyamatban?
Két nagy kihívás volt. Az egyik, hogy kellően mélyre tudjunk ásni magunkban, és olyan kapcsolatot alakítsunk ki egymással, amelyben nyíltan és őszintén tudjuk megosztani egymással a személyes élményeinket, nem tartva semmilyen megítéléstől. Ez tulajdonképpen könnyen kialakult. A másik, hogy szerettem volna, ha nem a korábbi rendezéseim kiforrott formanyelvén szólalna meg az előadás. Az a formanyelv már kész volt, reprodukálhatóvá vált, és fontosnak tartom, hogy új dolgokban próbáljuk ki magunkat. Nemcsak az újítás miatt, hanem azért is, mert a komfortzónánk elhagyásával újra előtörhetnek meglepő személyes tartalmak, és mi ebből alkotunk.
Az az igazság, hogy elég ügyesek lettünk az utóbbi években, én viszont szeretem az ügyetlenséget, mert egy-egy esetlenségben olykor sokkal erősebben lehet kapcsolódni a másikhoz, mint a tökéletesre csiszolt formákban. Megérzed a másik sebezhetőségét, és annak a felszabadító erejét, hogy ez vállalható. De hát, ügyetlennek lenni nem könnyű. Hétköznapi emberként mutatod meg magad, olyasmiket csinálsz, amiben sokan sokkal jobbak nálad. Én viszont azt gondolom, hogy a kultúra az élet legfontosabb értelemképző ereje, épp ezért hiszek az alkotás demokratizálásában. Mindenkinek szüksége van rá. Az élet nem a legjobbak kiváltsága.
Mesélj egy picit arról a kellékről, mely a darab szerves részét képezi, mégis folyamatosan alakul az előadások során!
Tudom, ám, mire gondolsz… Már vagy másfél éve tudjuk, hogy lesz egy festmény az előadásban, rá is találtunk a megfelelőre: az egyik játszónk fest, és van egy befejezetlen munkája, a plakátot is ebből készítettük. Úgy gondoltuk, jó lenne, ha előadásról előadásra tovább alakítaná (szerencsére elég aprólékosan dolgozik). A próbafolyamat és a munkabemutató során haladt is előre a festmény, de nem olyan iramban, ahogy a játszónk élete változott. Közben ő már úgy érezte, nem szívesen folytatná ez a munkáját, ráadásul inkább valami absztrakt képet tudna elképzelni az előadáshoz, az sem lenne rossz, ha nagyobb méretű lenne.
Úgyhogy ebben az irányban kezdtünk keresgélni. Aztán a napokban a lakásomban próbáltunk, szünetben a függőfolyosón cigarettáztunk. A játszónk meglátott valamit, amire azt mondta, hogy: „Na, ilyesmire gondoltam.” Kiderült, hogy egy festmény az, épp a kellő méretben. Már vagy egy éve ott állt a függőfolyosón. Úgyhogy becsöngettünk a szomszédomhoz, kiderült, hogy a bátyja festő, ő pedig költözködik, és nem tudja hova tenni ezt a festményt, úgyhogy meg fog válni tőle. Megkérdeztük, hogy nem bánná-e, ha egy előadásban szerepelne. Örült neki. Úgyhogy van egy újabb alkotótársunk, akit személyesen ugyan nem ismerünk, de természetesen nem akarunk belefesteni a művébe, ezért más módon alakítjuk majd át az előadás során.
Kiknek és miért ajánlanád különösen az előadást?
Némi káromkodás és a formanyelvi gazdagság lehet csak szűrő ebben, úgyhogy talán 14 év fölött lehet könnyen befogadható az előadás, de ezen túl ajánlani tudom mindenkinek, aki él.
