Egy gazdag élet

– Inárcsra egyszerű pályázat útján kerültünk a férjemmel, Kovács Gézával. A főiskola végén olyan helyet kerestünk, ahol magyar-történelem szakos tanárt keresnek, ráadásul kettőt. A falu akkor még egész más volt, de az iskola megtetszett, és ott ragadtunk, immáron 33 éve. A színjátszás egy kicsit távolabbi dolog, már középiskolás koromban is amatőr színjátszó voltam, még Ki mit tud?-ot is nyertünk annak idején. Mégis az igazán meghatározók a szegedi évek voltak, amikor bekerültem a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadra, ahol három évig dolgoztam. Ez nagyon fontos volt az egész későbbi életem alakulása szempontjából. Az erős színjátszó élmények ellenére, amikor elkezdtünk tanítani a férjemmel, a színjátszással mégsem próbálkoztunk. Amit a környéken a gyermekszínjátszó csoportoknál láttunk, az a hagyományos királyos, palástos, koszorús lány ruhás színjáték nem igazán tetszett nekünk. Azt pedig nem tudtuk, hogy a gyerekekkel hogy lehet ezt jól csinálni. Így aztán hosszú ideig csak versmondókkal foglalkoztunk.

– Mikor és hogyan született meg az első színjátszó csoportod?
– Az egyik versmondó csoportunkkal, akik úgy döntöttek, hogy középiskolás korukban is visszajárnak, versműsorokat kezdtünk rendezni, amelyek már elszakadtak ugyan a jellegzetes irodalmi színpadi műsoroktól, de még nem voltak színjátékok. Egy véletlen folytán eljutottunk Csurgóra, az Országos Diákszínjátszó Fesztivál döntőjére, s ez óriási élmény és rémület is volt egyszerre, mert ott igazi diákszínjátszó csoportokkal találkoztunk, és akkor ott mi nagyon amatőrnek éreztük magunkat. Ezzel egy időben férjemmel, akivel aztán hosszú éveken át együtt dolgoztunk, elmentünk Gödöllőre egy színjátszó továbbképzésre, amit Kaposi László tartott. Innen indult minden, az ott látott bemutató foglalkozás nagyon erős hatással volt ránk. Ekkor kezdtünk el gyermekszínjátszással foglalkozni.

– Ezek után már önjáróvá vált a dolog?
– Valóban így volt, önjáróvá vált az egész, mert jöttek a gyerekcsoportok egymás után, aztán ezek a gyerekek úgy döntöttek, hogy ők nem akarják abbahagyni, és akkor megalakultak az első diákcsoportok. Aztán egyre többen akartak színjátszani, egyre nagyobb létszámban, és egyre több csoporttal kellett produkciókat színpadra állítani. Közben a diákszínjátszók felnőttek, és továbbra is együtt maradtak, így felnőtt csoport is alakult. És hála Istennek, az Ő tagjaikból kikerültek azok a fiatal munkatársak, akik ma már szintén gyerekekkel és középiskolásokkal foglalkoznak. Mára több mint százra emelkedett színjátszóink száma, és ezt már nagyon nehéz lenne az Ő segítségük nélkül működtetni.

– A felnőtt színjátszók között ott vannak a saját gyerekeid is, akik szinte a bölcsőben ismerkedtek a versmondással és a színjátszással.
– Így igaz, abban a 13 évben, amikor még csak versmondással foglalkoztunk, megszületett a fiunk, majd a lányunk, akiket aztán vittünk magunkkal mindenhova, jöttek velünk fesztiválról fesztiválra, míg sikerült őket „megfertőzni”. Mindketten színjátszók lettek, Zoli fiam egyetemi tanulmányait is ezen a területen végzi, Anna lányom az ELTE-re jár magyar-történelem szakra és szeretné magát a drámapedagógia és a színjátszás területén tovább képezni. Mindketten csoportot vezetnek a művészeti iskolában, játszanak a felnőttek csapatában, és besegítenek nekem is.

– Ez, amit a gyerekeid nevelésénél elértél, már önmagában is fantasztikus példa, de amit a 20 évessé érett Inárcsi Színjátszókkal felmutattál, az mondhatni, egyedülálló. Az ugye tény, hogy Inárcs 5000 lakosú község és ezen a településen több mint 100 színjátszó él és dolgozik. Szinte hihetetlen!? Hány csoportban folyik most a munka?
– Mindig elbizonytalanodom, újra össze kell számolnom. Van öt gyermekszínjátszó, két diákszínjátszó csoportunk és még egy diák csapat, amelyik már nem művészeti iskolás, ez tehát nyolc, és van két felnőtt együttesünk, ez összesen tíz.

– Honnan kapsz ehhez a hatalmas munkához támogatást?
– A gyermekcsoportok egyértelműen az iskolához kötődnek, és nemcsak a Tolnay Lajos Általános Iskolához, hanem a Múzsák Alapfokú Művészeti Iskolához is, aminek a központja Dabason van. Két intézmény, de egy épületben zajlik a munka. Nagyon sok segítséget kapok az általános iskolától, a kollégáimtól, az igazgatómtól és hasonlóképpen a művészeti iskolától is. Komoly segítséget jelentett az elmúlt 20 évben, hogy akiket délelőtt tanítottam, azokkal délután színjátszottam. A két tevékenység nagyon jó hatással van egymásra. A diákszínjátszó csoportoknál egészen más a helyzet, mert Inárcson nincs középiskola. Egy 12 fős csoport tagjai 6-8 helyről jönnek össze a próbákra. Ezek a csoportok is a művészeti iskola keretein belül működnek. Az idén már három olyan csoportunk van, akik kinőttek a diákszínjátszásból, és a művészeti iskolából. Az egyikben középiskolás korúak dolgoznak, a másik kettőben már valamennyien 18 éven felüliek. A „fiatalabbak” a „Különjárat” névre hallgatnak. Az ő munkájukat az első csoportomból munkatársammá vált Szivák-Tóth Viktor és Kovács Zoltán irányítja egy ideje. És hát ott vannak a legidősebbek, akik KB 35 néven váltak ismertté, ők már tényleg felnőttek, legtöbbjük lassan már az egyetemet is befejezi.

– Őket már színtársulatként is emlegethetjük?
– Az talán még túlzás, de mindenesetre nagyon szeretik egymást, és remekül tudnak együtt dolgozni. A most készülő darabot Szivák-Tóth Viktor rendezi náluk is, így hamarosan bekövetkezik a „teljes hatalomátvétel”, ami nagy öröm számomra. Nem szabad megfeledkeznem a KB 35 Inárcsi Színjátszó Közhasznú Egyesületről sem, amit egyik felnőtt színjátszónkkal, Balogh Ferenccel egy éve hoztunk létre.

– Milyen a visszhangja a munkátoknak a faluban, milyen a látogatottsága az előadásaitoknak?
– Az Önkormányzattal nagyon jó a kapcsolatunk, támogatják a munkánkat, elismerik a színjátszók teljesítményét, büszkék ránk, ami nagyon jó érzés. A szülők is értékelik eredményeinket, máskülönben nem lenne ennyi színjátszó Inárcson. Sok szülő kifejezetten küldi hozzánk a gyerekét, mert látták, tapasztalták, hogy bátortalan, gátlásos gyerekek kinyíltak, kinőtték magukat a színjátszás segítségével. A gyerekek maguk is tapasztalták osztálytársaikon a kedvező változásokat, és boldogan jöttek a színjátszók közé, mert a gyerekek imádnak játszani, s ha közben még szerepelni is lehet… A látogatottság? Úgy 10 évvel ezelőtt még nem voltak tömegek egy-egy bemutatónkon. Az utóbbi években azonban szinte minden előadásunk jelentős számú közönséget vonz. Most pedig a 20 éves jubileumi rendezvénysorozatunkon mindkét napon folyamatosan telt ház előtt játszottunk, ami legalább kétszáz nézőt jelent.

– Ahogy a beszélgetésünk elején kimondtam, ugye nem tévedek, az Inárcsi Színjátszóknak neve van az ország színjátszó életében?
– Ez érdekes dolog. Azért most már eléggé ismernek minket, de leginkább a gyermekszínjátszó körökben. A Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozó Országos Gálaműsorára például évről évre meghívást kapunk. Ott nagyon jól cseng az inárcsi név. A felnőtt csoportunkat is jól ismerik, például, amikor az ajkai Aranydeszka Fesztiválra elmegyünk, akkor ott pontosan tudják a fesztivál többi résztvevői, hogy kik az Inárcsiak. A diákszínjátszó találkozókon egy egészen másfajta közegbe csöppen az ember, ott is volt nekünk egy pár nagyon jó évünk. Éppen a mostani KB 35-ös csoporttal egymást követő 3-4 évben ott voltunk az országos döntőn, és amikor például az Esterházy Péter regényéből a Harmonia Caelestisből készült „Édesapám”-at játszottuk, már úgy éreztem nem voltunk idegenek abban a közegben. Szóval nem könnyű betörni a diákszínjátszás országos élmezőnyébe, és főleg nem könnyű megőrizni a nehezen kivívott helyet. Ezt a munkát egyébként is már a fiatalok viszik nálunk, nem én, de nagyon bízom benne, hogy sikerülni fog nekik, mert szerintem nagyon jó úton járnak.

– Mondd, ha visszanézel, örömet adott mindez neked?
– Abszolút. Szinte csak úgy tudok visszaemlékezni, hogy nagyon sokat kaptam a színjátszástól, a versmondástól és a gyerekektől is. Ha mindez nincs, minden nehezebb lett volna, a tanítás is. Fásultabb lennék, biztosan. Így volt jó, és így volt szép, mindazzal az őrülettel, amit ez olykor jelentett és jelent ma is.

– Melyik korosztály áll közelebb hozzád, kikkel dolgozol szívesebben?
– Nehéz erre válaszolni, mert változó. Amit a felnőttekkel létrehozunk, azok már tulajdonképpen teljesen közös alkotások. Most leginkább már gyerekekkel foglalkozom. Egy dolgot azonban feltétlenül meg kell említenem, ami a KB 35 csoport történetéhez tartozik. Nekik nagyon nagy részük van abban, hogy én ilyen sokáig csináltam, és még most is csinálom azt, ami a színjátszás és a színjáték. Számomra külön ajándék és öröm volt, ahogy ők felnőttek, felnőtt színjátszóvá váltak. Olyan lelki plusz, olyan kivételes ajándék a sorstól, hogy ők együtt maradtak, hogy olyan jól tudunk együtt dolgozni, eredményesek lenni, annyira jól megértettük és megértjük egymást mind a mai napig, s most már tulajdonképpen barátokként vagyok velük együtt.

– A további terveid, rendezői vágyaid?
– Hosszú távú terveket nem szoktam szövögetni, maximum egyéves terveket, amikben természetesen fontos szerepe van a fiataloknak, akik remélem, egyre jobban beépülnek a közös munkánkba, és egyre sikeresebbek lesznek. Ami engem most rendezőként leginkább érdekel, az a gyerekek egymás közötti és a gyerekek és a felnőttek közötti viszony. Ezen belül is a kamaszok világa, amelyik a szívemhez a legközelebb áll. Ők azok, akik magukra hagyatottak a felnőttek, a szülők és sokszor a pedagógusok által is. Az ő rendkívül bonyolult, néha drasztikus és kemény világuk ugyanakkor nagyon izgalmas és nekem nagyon fontos. Ha sikerül megoldani, erről szólnak majd az idei darabjaink.

Máriával példaértékű munkájukról a tanítás és a bemutatók ezernyi szépségéről, az esetenként adódó kudarcokról, az egymás tiszteletén alapuló csapatmunkáról, az együtt megélt sikerekről még hosszan beszélgethettünk volna. Jómagam szerencsés vagyok, mert több alkalommal tanúja lehettem az inárcsi titoknak. Azok a gyerekek, akik az Ő színjátszói lehettek, egész életre szóló útravalót kaptak
.
Szellemiségükben, lelkületükben, emberségükben többek, jobbak lettek, ezért maradtak együtt még 20 év után is. Inárcson Kovácsné Lapu Máriának sikerült csodát tennie és szűkebb és tágabb családja révén ez a csoda öröklődik. Becsüljük meg és vigyük el a hírét.

(pmkult.hu)

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .