KB35 Inárcsi Színjátszó Közhasznú Egyesület » Kezdőoldal

Kb35 Fotópályázat – Kedvenc helyeim Inárcson

Írta: | |
Vélemény?

A KB 35 Inárcsi Színjátszó Közhasznú Egyesület fotópályázatot hirdet Kedvenc helyeim Inárcson címmel.

A pályázat célja, hogy lehetőséget biztosítson arra, hogy Inárcs szépségeiről színvonalas fényképek készüljenek, hogy az inárcsiak megmutathassák, mit szeretnek a faluban, ahol élnek, az ide látogató vendégek, pedig, hogy mi ragadja meg őket itt. Ezáltal hozzá kíván járulni a közösség formálódásához és saját magáról való gondolkodásához.

A pályázatra korhatár nélkül bárki jelentkezhet. A fénykép bármely erre alkalmas eszközzel készülhet a telefonoktól a profi készülékekig.

Pályázni kinyomtatott képpel, és ha van, akkor a digitális képfájl elküldésével lehet. Egy pályázó legfeljebb 4 képpel nevezhet.

A nyomtatott (előhívott) verziót levélben Kovács Zoltán címére 2365 Inárcs, Széchenyi út 24. lehet elküldeni vagy személyesen neki átadni. A képfájlt a kozoli82@gmail.com címre kérjük elküldeni. (Egyéb hordozót is elfogadunk: CD, pendrive, stb.)

Minden esetben jelige megadása szükséges!

A zsűri tagjai: Závodszky Ferenc, grafikus művész, Nagy Zalánné, rajztanár, Tolnay Lajos Ált. Isk., Múzsák Alapfokú Művészetoktatási Int., Illés Csaba, KB35

Az arra érdemes pályamunkákat a Tolnay Lajos Általános Iskola aulájában kiállítjuk, valamint fölkerülnek a KB35 honlapjára. A legjobb munkákat díjazzuk.

 

Beküldési határidő: 2009. szeptember 10.

 

Zamárdi fölött az ég (2008)

Írta: | |
Vélemény?

Kovácsné Lapu Mária

Tökéletes jósnak bizonyult, de a tábornyitó programját hatalmas felhőszakadás akadályozta meg. A táborlakók az ebédlőben a tavalyi híradókkal vigasztalódtak, a nyitó programot – az előző év előadásairól készült paródiát – pedig később tekinthették meg. A második naptól elkezdődött a 16 éve szokásosan kialakult rend: napi 5-6-7 órai próbával készülni a záró előadásokra. Közben az egyre javuló időben a munka és a Balaton-parti élmények mellett változatos esti programok tették teljessé a fiatalok életét. Az „inárcsi vének és koravének”, vagyis a 18-28 évesek előbb reneszánsz hangulatot teremtettek Shakespeare és Boccaccio műveiből készült előadásukkal, majd másnap föltették a kérdést, hogy „Mi van?” (tudniillik ma Magyarországon), és válaszoltak is, de úgy, hogy a nézők hasukat fogták a nevetéstől.

A Ki mit tud? ezúttal közel két óráig tartott. A hagyományoknak megfelelően erős volt a versmondó mezőny. Az orgonasípként egymás mellett sorakozó Tóth Miklós, Nagy Dóri, Kohári Laci, Herman Flóra produkciói mellett Boda Anna kifejező versmondása tűnt fel. Évek óta tudjuk, hogy Haragonics Zalán verseket ír. Ezúttal mások (köztük József Attila) verseinek megzenésítésével lepett meg bennünket. A bagiak közül Fodor Katus saját számot énekelt, a Szonda-lányok pedig ismét meggyőztek bennünket kivételes zenei tehetségükről. Ezen az estén hangzott el először a tábor legnépszerűbb dala, melynek szerzői és előadói Zsuffa Aba, Haragonics Zalán és Tarjányi Máté voltak. A szöveg legemlékezetesebb sorai: „Mert a művirág nem kell, / Akkor inkább képzeld el / Nekünk már semmi nem elég / Eljátszhatnánk még : gondolattal, színdarabbal, mozdulattal, hangulattal.”

Közben persze természetesen „fogyatkoztak” a táborlakók, mivel angyalarcú „gyilkosok” fosztották meg őket „életüktől”, vagyis a csuklójukra kötött spárgadarabtól. Mindez nem akadályozta meg Váczi Virágot, hogy minden estére elkészítse az aktuális nap hangulatát tökéletesen tükröző tábori híradót. Ennek emlékezetes darabja volt az az epizód, ahol Suhajda Bea tökéletesen alakította a buta médiasztárt Majsai Laci aktív közreműködése mellett. És egy „lesz eső, nem lesz eső” nap végén föllobbant a tábortűz, ahol gitárosaink – Váczi Virág, Angyalföldi Zsuzsa, Pap Gábor, Fodor Éva, Fodor Katus, Zsuffa Aba, Tarjányi Máté, sőt! Szivák-Tóth Viktor – vezetésével elhangzottak ugyan régi dalok is, de az újak megszólalásakor már éreztük, ez a tábor zeneileg fölülmúlja az előzőeket. (S aki ismeri eddigi történetét, annak számára ez nem kevés.)

 

Vasárnap tényleg nem esett. Az Ihász Laci által készített főpróbafelvételek megnézése után már mindenki az előadások lázában égett. A művelődési ház terme a sok lelkes szülő, hozzátartozó, barát érdeklődésének köszönhetően ezúttal is szűknek bizonyult – hál Istennek!

Itt és a tábor területén összesen nyolc bemutatót láthattunk. A nyitó és záró előadás a két „nagy öreg”, (bocsánat) Fodor Misi és Kis Tibi nevéhez fűződik. Misi bácsi kicsinyei szép képekkel, élénk és őszinte játékkal, valamint az általa írt, Angyalföldi Zsuzsa gitárkíséretével előadott dalokkal szereztek emlékezetes perceket mindnyájunknak. Kis Tibi ezúttal szakított saját hagyományaival, nem sumer, nem indiai, nem görög, nem is shakespeare-i tragikus történettel, hanem felszabadultan vidám játékkal szórakoztatta a közönséget. Kiderült, hogy régi segítőjével, Majsai Lacival és új munkatársával, Gál Zsófival ebben a műfajban is tökéletesen otthon érzik magukat.
A derékhad képviselői jó színvonalú, szereplőik adottságait remekül kihasználó produkciókat hoztak létre. Kulik Szilvi előadásában az egységes színpadi játék, a szép szövegmondás és Váczi Virág Pilinszky János szövegéhez kiválóan alkalmazkodó zenéje biztosította az előadás színvonalát. Kovács Éva valóban megtalálta a „Csodaszert” azonos című darabjában Slight Thomas személyében. A feszes, pontos játékot az ő alakítása még tovább emelte. Talán a legnehezebb feladatot Buzogány Márta vállalta. Nagyon fiatal szereplőkkel nyúlt vissza a görög tragédiákhoz. Ezt a nehéz terhet nem viselte mindenki egyformán, de néhány szereplő, különösen a Kreont alakító Kis Botond felnőtt a feladathoz.

Az ifjú rendezők, Kovács Zoltán és Szivák-Tóth Viktor izgalmas, új utat jártak be segítőikkel, Bálint Anettel és Kovács Annával, valamint Bálint Petrával és Fodor Évával. Mindkét előadás jelentős mértékben támaszkodott a szereplők saját improvizációira. Zoltánék darabjában inkább a nagyszerű közösségi játék és a színpadi képek domináltak, míg Viktorék előadását remek egyéni alakítások és az általuk is szerzett dalok vitték előre.
A nyolcadik előadás rendezője a „nagy visszatérő” Pap Gábor volt. Már a játéktér is jelentősen eltért a megszokottól. Aztán elszabadultak „Angyalföld fölött az égen”az esőkabátos angyalkák, sőt arkangyalok (Boda Tibor és Malik Gábor személyében), elszabadultak az éterben a csodálatos dallamok, az érzelmek; és a végén itt voltunk valamennyien Magyarországon a Nem tudhatom bűvöletében. A próbafolyamatban jó volt látni, ahogy egymáshoz értek a már-már profi vörösmartys diákok és a kevésbé képzett színjátszók, s együtt teremtették meg a katartikus pillanatokat.

Az esti bankett az ifjúság éhét, szomját csillapította, de a játékkedvét nem. Hátra volt még az Esti próba öt, ahol a veteránok, Majorfalvi Bálint és Boda Tibor bemutatták, hogy hogyan harcol egymással a rendező és a színész. Ezúttal még egy meglepetés várta a táborozókat: Szemesről átrándult Nagy Tomi és csapata, hogy egy remek Csehov-paródiával szórakoztassák a régi barátokat. Aztán a Balaton-parton újra felcsendültek a szeretett dalok.
Ez volt a legjobb tábor – mondták sokan hazafelé menet a szokásosan zsúfolt vonaton. Talán igazuk volt, de az az érzésem, hogy ezt a mondatot már többször hallottam, s azt kívánom, hogy hadd halljam minél többször még a következő években is.
(pmkult.hu)

Kult.bem.

Írta: | |
Vélemény?

A Kult. bem. (egyben a Múzsák művészeti iskola bemutatója) második része május 28-án (csütörtökön) 6-tól kerül megrendezésre az iskolában. Látható lesz versek, prózák és egyebek mellet három színjátszó előadás: Gémóver, Királynő, Varázserdő.

Gyertek!

Aranydeszka Fesztivál

Írta: | |
Vélemény?

Két csoportunk is részt vett a hétvégén megrendezett idei Aranydeszka Fesztiválon. A KB 35 az Ibsen Peer Gynt című művéből készült Pergünk előadással és a Különjárat Spiró György Koccanás című drámájának átdolgozásával Haló!Világ címmel egyaránt ezüst minősítést nyert. Mindkét előadást Szivák-Tóth Viktor rendezte.

Inárcs az egész világ

Írta: | |
Vélemény?

Pap Gábor interjúja Kovácsné Lapu Máriával

Versmondókkal, gyerekszínjátszókkal indultatok, aztán diák- majd felnőtt amatőr színjátszás lett belőle. Mindezt egy olyan faluban, ahol nincs is középiskola! Úgy látom, mintha az amatőr színjátszásban kétféle modell létezne. Vannak, akik „megállnak” a gyerekszínjátszásnál, és mindig újrakezdenek, míg mások, ahogy Ti is, folyamatosan építkeznek, és felvállalják az idősebbek foglalkoztatását is.

Ezt nem pontosan tudod, az első csoportunk középiskolásokból állt. És ugyanazért jött létre, amiért azután az összes többi diákcsoport is. A volt tanítványaink, akikkel akkor még „csak” verseket mondtunk, visszajártak, és valami többet is szerettek volna csinálni. Így született meg az első társulat, amely akkor még versműsorokat készített. Később felnőttek a gyerekcsoportok, és nem akarták abbahagyni a színjátszást. És ez a mai napig tart. Már három művészeti iskolából „kinőtt” társulatunk van. Nem tudom, hogy pontosan mi az, ami itt tartja vagy visszahozza őket, de úgy sejtem, hogy az a közösségi együttlét a vonzerő, ami a több éves munka során kialakul. Az évek során, ahogy felnőnek, elfelejtődik a korábbi tanár-diák viszony. Talán nem túlzás azt mondani, hogy valami barátságfélévé alakul át. És persze nemcsak hozzánk, hanem egymáshoz is hűségesek.

 

Milyen háttér kell mindehhez, lehet ez valamiféle minta vagy modell mások számára? Mit jelent a falunak az inárcsi színjátszás? Tudtok próféták lenni otthon, Inárcson?

Arra nem tudok felelni, hogy ez minta vagy modell lehet-e bárki számára. Mi harminckét éve ebben a faluban élünk, és biztos, hogy ez speciális helyzetet jelent. Hogy tudunk-e próféták lenni? Túlzás lenne azt állítani, hogy valamiféle rajongás veszi körül a színjátszókat, de azért azt sem mondhatjuk, hogy ne vennének rólunk tudomást. A felnőtt előadásaink az utóbbi három évben elég szép számú közönség előtt zajlottak, és a gyermekszínjátszók bemutatóira is sokan eljönnek.

 

Versspecialistának számítasz, legutóbb a „nagyok” csapata, a KB 35 egy általad rendezett különleges és szabálytalan Petőfi-műsorért fődíjat kapott a Kaleidoszkóp Versfesztiválon.

Ismét pontosítanom kell: ez a munka csak részben az én rendezésem. Az ötlet, hogy játsszunk Petőfit egészen másként, Zolié, a fiamé volt. A verseket hárman – Zoli, volt tanítványom és színjátszóm, Szivák-Tóth Viktor és én – válogattuk össze, minden próba előtt megbeszéltük, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, aztán még hozzátették a magukét a többiek is. És az sem volt kevés! Szóval ez a darab a létrejöttét tekintve is teljesen „szabálytalan” volt, bár erre a típusú együtt dolgozásra már korábban is sokszor volt példa ennél a csoportnál. A legfontosabbnak azt tartom, hogy úgy rakjuk össze a verseket, hogy azok együtt mást és többet jelentsenek, mint külön-külön. Ezért a legtöbb esetben a közölni akart mondandóhoz keresek verseket.

 

Gyermekeid, Zoli és Anna is követnek a pályán. Hogy érzed, inkább a követőid vagy teljesen más úton járnak?

Igen, úgy tűnik. Hosszú éveken keresztül a férjemmel, Kovács Gézával dolgoztunk együtt, ez persze ma is előfordul, de az elmúlt két-három évben többet velük. Ez valahol teljesen természetes, hiszen kicsi koruktól cipeltük őket magunkkal a próbákra, előadásokra. Anna inkább még csak kóstolgatja a szakmát, Zoli már jobban benne van. Ha teljesen nem is, de természetes, hogy más úton járnak. Többféle hatás érte őket, mint annak idején minket, tudatosabban is készülnek erre a tevékenységre. Nagyon szurkolok nekik, és persze Viktornak és minden tanítványomnak is, aki erre adja a fejét, hogy megtalálják a helyüket, és legalább annyi jó pillanatuk legyen, mint nekünk volt.

 

Sokat láttalak dolgozni, mégis csak nagyritkán idegesnek, kiabálni viszont soha. Hogy éred el, hogy mégis minden összeáll?

Örülök, hogy Te csak ritkán láttál idegesnek, de a valóság azért nem ilyen szép. Én is be tudok durranni, és olykor kiabálni is szoktam, bár igyekszem elkerülni. Aztán az se igaz, hogy minden összeáll. Sajnos volt jó néhány dolog, ami nem sikerült, de a bukásokból is mindig lehet tanulni, néha talán még többet is, mint a sikerekből.

 

Milyen terveitek vannak? Lehet még tovább terjedni térben és időben?

Erre a legnehezebb válaszolnom. Pillanatnyilag több mint száz színjátszó van, él és dolgozik Inárcson. Ez már most akkora létszám, hogy alig bírunk vele. Nem tudom meddig marad együtt a KB 35, hiszen ők lassan már az egyetemista korosztályból is kinőnek, de remélem, még van pár közös évünk. Egyelőre a maximális programunk az, hogy működtetnünk kell kilenc csoportot, ki kell találni a foglalkozásokat, hogy jól érezzék magukat a gyerekek, és hát persze a darabokat is.

 

Az interjú elkészülte után, 2009. január 22-én a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kovácsné Lapu Mária a nem hivatásos művészetek terén kimagasló értékű tevékenységet végző pedagógusoknak járó Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat vehette át Hiller István oktatási és kulturális minisztertől, amihez ezúton is gratulálunk!

(diakszinhaz.hu)

Egy gazdag élet

Írta: | |
Vélemény?

– Inárcsra egyszerű pályázat útján kerültünk a férjemmel, Kovács Gézával. A főiskola végén olyan helyet kerestünk, ahol magyar-történelem szakos tanárt keresnek, ráadásul kettőt. A falu akkor még egész más volt, de az iskola megtetszett, és ott ragadtunk, immáron 33 éve. A színjátszás egy kicsit távolabbi dolog, már középiskolás koromban is amatőr színjátszó voltam, még Ki mit tud?-ot is nyertünk annak idején. Mégis az igazán meghatározók a szegedi évek voltak, amikor bekerültem a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadra, ahol három évig dolgoztam. Ez nagyon fontos volt az egész későbbi életem alakulása szempontjából. Az erős színjátszó élmények ellenére, amikor elkezdtünk tanítani a férjemmel, a színjátszással mégsem próbálkoztunk. Amit a környéken a gyermekszínjátszó csoportoknál láttunk, az a hagyományos királyos, palástos, koszorús lány ruhás színjáték nem igazán tetszett nekünk. Azt pedig nem tudtuk, hogy a gyerekekkel hogy lehet ezt jól csinálni. Így aztán hosszú ideig csak versmondókkal foglalkoztunk.

– Mikor és hogyan született meg az első színjátszó csoportod?
– Az egyik versmondó csoportunkkal, akik úgy döntöttek, hogy középiskolás korukban is visszajárnak, versműsorokat kezdtünk rendezni, amelyek már elszakadtak ugyan a jellegzetes irodalmi színpadi műsoroktól, de még nem voltak színjátékok. Egy véletlen folytán eljutottunk Csurgóra, az Országos Diákszínjátszó Fesztivál döntőjére, s ez óriási élmény és rémület is volt egyszerre, mert ott igazi diákszínjátszó csoportokkal találkoztunk, és akkor ott mi nagyon amatőrnek éreztük magunkat. Ezzel egy időben férjemmel, akivel aztán hosszú éveken át együtt dolgoztunk, elmentünk Gödöllőre egy színjátszó továbbképzésre, amit Kaposi László tartott. Innen indult minden, az ott látott bemutató foglalkozás nagyon erős hatással volt ránk. Ekkor kezdtünk el gyermekszínjátszással foglalkozni.

– Ezek után már önjáróvá vált a dolog?
– Valóban így volt, önjáróvá vált az egész, mert jöttek a gyerekcsoportok egymás után, aztán ezek a gyerekek úgy döntöttek, hogy ők nem akarják abbahagyni, és akkor megalakultak az első diákcsoportok. Aztán egyre többen akartak színjátszani, egyre nagyobb létszámban, és egyre több csoporttal kellett produkciókat színpadra állítani. Közben a diákszínjátszók felnőttek, és továbbra is együtt maradtak, így felnőtt csoport is alakult. És hála Istennek, az Ő tagjaikból kikerültek azok a fiatal munkatársak, akik ma már szintén gyerekekkel és középiskolásokkal foglalkoznak. Mára több mint százra emelkedett színjátszóink száma, és ezt már nagyon nehéz lenne az Ő segítségük nélkül működtetni.

– A felnőtt színjátszók között ott vannak a saját gyerekeid is, akik szinte a bölcsőben ismerkedtek a versmondással és a színjátszással.
– Így igaz, abban a 13 évben, amikor még csak versmondással foglalkoztunk, megszületett a fiunk, majd a lányunk, akiket aztán vittünk magunkkal mindenhova, jöttek velünk fesztiválról fesztiválra, míg sikerült őket „megfertőzni”. Mindketten színjátszók lettek, Zoli fiam egyetemi tanulmányait is ezen a területen végzi, Anna lányom az ELTE-re jár magyar-történelem szakra és szeretné magát a drámapedagógia és a színjátszás területén tovább képezni. Mindketten csoportot vezetnek a művészeti iskolában, játszanak a felnőttek csapatában, és besegítenek nekem is.

– Ez, amit a gyerekeid nevelésénél elértél, már önmagában is fantasztikus példa, de amit a 20 évessé érett Inárcsi Színjátszókkal felmutattál, az mondhatni, egyedülálló. Az ugye tény, hogy Inárcs 5000 lakosú község és ezen a településen több mint 100 színjátszó él és dolgozik. Szinte hihetetlen!? Hány csoportban folyik most a munka?
– Mindig elbizonytalanodom, újra össze kell számolnom. Van öt gyermekszínjátszó, két diákszínjátszó csoportunk és még egy diák csapat, amelyik már nem művészeti iskolás, ez tehát nyolc, és van két felnőtt együttesünk, ez összesen tíz.

– Honnan kapsz ehhez a hatalmas munkához támogatást?
– A gyermekcsoportok egyértelműen az iskolához kötődnek, és nemcsak a Tolnay Lajos Általános Iskolához, hanem a Múzsák Alapfokú Művészeti Iskolához is, aminek a központja Dabason van. Két intézmény, de egy épületben zajlik a munka. Nagyon sok segítséget kapok az általános iskolától, a kollégáimtól, az igazgatómtól és hasonlóképpen a művészeti iskolától is. Komoly segítséget jelentett az elmúlt 20 évben, hogy akiket délelőtt tanítottam, azokkal délután színjátszottam. A két tevékenység nagyon jó hatással van egymásra. A diákszínjátszó csoportoknál egészen más a helyzet, mert Inárcson nincs középiskola. Egy 12 fős csoport tagjai 6-8 helyről jönnek össze a próbákra. Ezek a csoportok is a művészeti iskola keretein belül működnek. Az idén már három olyan csoportunk van, akik kinőttek a diákszínjátszásból, és a művészeti iskolából. Az egyikben középiskolás korúak dolgoznak, a másik kettőben már valamennyien 18 éven felüliek. A „fiatalabbak” a „Különjárat” névre hallgatnak. Az ő munkájukat az első csoportomból munkatársammá vált Szivák-Tóth Viktor és Kovács Zoltán irányítja egy ideje. És hát ott vannak a legidősebbek, akik KB 35 néven váltak ismertté, ők már tényleg felnőttek, legtöbbjük lassan már az egyetemet is befejezi.

– Őket már színtársulatként is emlegethetjük?
– Az talán még túlzás, de mindenesetre nagyon szeretik egymást, és remekül tudnak együtt dolgozni. A most készülő darabot Szivák-Tóth Viktor rendezi náluk is, így hamarosan bekövetkezik a „teljes hatalomátvétel”, ami nagy öröm számomra. Nem szabad megfeledkeznem a KB 35 Inárcsi Színjátszó Közhasznú Egyesületről sem, amit egyik felnőtt színjátszónkkal, Balogh Ferenccel egy éve hoztunk létre.

– Milyen a visszhangja a munkátoknak a faluban, milyen a látogatottsága az előadásaitoknak?
– Az Önkormányzattal nagyon jó a kapcsolatunk, támogatják a munkánkat, elismerik a színjátszók teljesítményét, büszkék ránk, ami nagyon jó érzés. A szülők is értékelik eredményeinket, máskülönben nem lenne ennyi színjátszó Inárcson. Sok szülő kifejezetten küldi hozzánk a gyerekét, mert látták, tapasztalták, hogy bátortalan, gátlásos gyerekek kinyíltak, kinőtték magukat a színjátszás segítségével. A gyerekek maguk is tapasztalták osztálytársaikon a kedvező változásokat, és boldogan jöttek a színjátszók közé, mert a gyerekek imádnak játszani, s ha közben még szerepelni is lehet… A látogatottság? Úgy 10 évvel ezelőtt még nem voltak tömegek egy-egy bemutatónkon. Az utóbbi években azonban szinte minden előadásunk jelentős számú közönséget vonz. Most pedig a 20 éves jubileumi rendezvénysorozatunkon mindkét napon folyamatosan telt ház előtt játszottunk, ami legalább kétszáz nézőt jelent.

– Ahogy a beszélgetésünk elején kimondtam, ugye nem tévedek, az Inárcsi Színjátszóknak neve van az ország színjátszó életében?
– Ez érdekes dolog. Azért most már eléggé ismernek minket, de leginkább a gyermekszínjátszó körökben. A Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozó Országos Gálaműsorára például évről évre meghívást kapunk. Ott nagyon jól cseng az inárcsi név. A felnőtt csoportunkat is jól ismerik, például, amikor az ajkai Aranydeszka Fesztiválra elmegyünk, akkor ott pontosan tudják a fesztivál többi résztvevői, hogy kik az Inárcsiak. A diákszínjátszó találkozókon egy egészen másfajta közegbe csöppen az ember, ott is volt nekünk egy pár nagyon jó évünk. Éppen a mostani KB 35-ös csoporttal egymást követő 3-4 évben ott voltunk az országos döntőn, és amikor például az Esterházy Péter regényéből a Harmonia Caelestisből készült „Édesapám”-at játszottuk, már úgy éreztem nem voltunk idegenek abban a közegben. Szóval nem könnyű betörni a diákszínjátszás országos élmezőnyébe, és főleg nem könnyű megőrizni a nehezen kivívott helyet. Ezt a munkát egyébként is már a fiatalok viszik nálunk, nem én, de nagyon bízom benne, hogy sikerülni fog nekik, mert szerintem nagyon jó úton járnak.

– Mondd, ha visszanézel, örömet adott mindez neked?
– Abszolút. Szinte csak úgy tudok visszaemlékezni, hogy nagyon sokat kaptam a színjátszástól, a versmondástól és a gyerekektől is. Ha mindez nincs, minden nehezebb lett volna, a tanítás is. Fásultabb lennék, biztosan. Így volt jó, és így volt szép, mindazzal az őrülettel, amit ez olykor jelentett és jelent ma is.

– Melyik korosztály áll közelebb hozzád, kikkel dolgozol szívesebben?
– Nehéz erre válaszolni, mert változó. Amit a felnőttekkel létrehozunk, azok már tulajdonképpen teljesen közös alkotások. Most leginkább már gyerekekkel foglalkozom. Egy dolgot azonban feltétlenül meg kell említenem, ami a KB 35 csoport történetéhez tartozik. Nekik nagyon nagy részük van abban, hogy én ilyen sokáig csináltam, és még most is csinálom azt, ami a színjátszás és a színjáték. Számomra külön ajándék és öröm volt, ahogy ők felnőttek, felnőtt színjátszóvá váltak. Olyan lelki plusz, olyan kivételes ajándék a sorstól, hogy ők együtt maradtak, hogy olyan jól tudunk együtt dolgozni, eredményesek lenni, annyira jól megértettük és megértjük egymást mind a mai napig, s most már tulajdonképpen barátokként vagyok velük együtt.

– A további terveid, rendezői vágyaid?
– Hosszú távú terveket nem szoktam szövögetni, maximum egyéves terveket, amikben természetesen fontos szerepe van a fiataloknak, akik remélem, egyre jobban beépülnek a közös munkánkba, és egyre sikeresebbek lesznek. Ami engem most rendezőként leginkább érdekel, az a gyerekek egymás közötti és a gyerekek és a felnőttek közötti viszony. Ezen belül is a kamaszok világa, amelyik a szívemhez a legközelebb áll. Ők azok, akik magukra hagyatottak a felnőttek, a szülők és sokszor a pedagógusok által is. Az ő rendkívül bonyolult, néha drasztikus és kemény világuk ugyanakkor nagyon izgalmas és nekem nagyon fontos. Ha sikerül megoldani, erről szólnak majd az idei darabjaink.

Máriával példaértékű munkájukról a tanítás és a bemutatók ezernyi szépségéről, az esetenként adódó kudarcokról, az egymás tiszteletén alapuló csapatmunkáról, az együtt megélt sikerekről még hosszan beszélgethettünk volna. Jómagam szerencsés vagyok, mert több alkalommal tanúja lehettem az inárcsi titoknak. Azok a gyerekek, akik az Ő színjátszói lehettek, egész életre szóló útravalót kaptak
.
Szellemiségükben, lelkületükben, emberségükben többek, jobbak lettek, ezért maradtak együtt még 20 év után is. Inárcson Kovácsné Lapu Máriának sikerült csodát tennie és szűkebb és tágabb családja révén ez a csoda öröklődik. Becsüljük meg és vigyük el a hírét.

(pmkult.hu)