A KB35 társulat közösségi színházként működik kb. 35 km-re Budapesttől. A MU Színházban láthattuk tőlük most februárban és majd láthatjuk márciusban is Lope de Vega Engedetlenek c. drámáját. A darabbéli Ferman Gomez de Guzman-nt alakító Szivák-Tóth Viktorral -aki egyben a KB35 társulat vezetője is – beszélgettünk engedetlenségről, királyságról, demokráciáról, a színjátszás közösségépítő erejéről és a művészet aktuálpolitikai vetületeiről…
- Szerinted mit jelent, miért hasznos engedetlennek lenni?
- Egyfajta tudatosságot jelent. Mert nem csak egyénileg létezel, hanem közösségekben, társadalomban és most már egyre inkább globálisan is. Mikroszinten ez azt jelenti, hogy van valamilyen ökológiai lábnyomod. Jelenti azt is, hogy odafigyelsz, hogy mennyit utazol autóban, tömegközlekedésen, biciklivel, és nyilván itt nálunk ezeknél még egy kicsit többet is jelent… A politikától, legkevésbé pedig az aktuálpolitikától nem lehet elvonatkoztatni. Ennek dacára az előadásból igyekeztünk minden aktuálpolitikait kivenni. Engedetlenek, azaz olyanok, akikkel nem lehet megtenni olyasmit, ami az alapvető emberi jóérzésünknek nem felel meg.Továbbá jelenti azt is, hogy bízunk ebben a jóérzésben. Ezek az “érzetek”, megérzések súgnak arról, hogy ahol és amiben épp vagyunk, az jó vagy sem. Ha jó, akkor nincs szükség engedetlenségre. De ha nem, akkor valamit tenni kell! Tegyél érte, hogy jó legyen!
Amikor megkértük Perényi Balázst, hogy rendezzen nekünk valamit, akkor azt is kértük: jó lenne valami olyasmit csinálni, amit eddig még nem próbáltunk meg. Nem improvizációkból csinálni egy előadást, hanem szöveg alapján, különösen egy verses szöveg alapján, mert ilyesmibe eddig még nem kóstoltunk bele. Nyilván azóta, hogy a demokráciába vetett hit alábbhagyott Balázsban, ez a darab nála folyamatosan aktuális.
- Ez a jó vagy rossz mindig valamihez képest jó vagy nem jó, nemde?
- Ez az engedetlenség valamennyire elismeri a hatalmat. Ez személy szerint engem egy egész kicsit zavar is, bár nem vagyok anarchista. Elfogadom, hogy társadalomban élünk, ahol van hatalom. Az engedetlenség, mint olyan, nem egy rendszert akar átalakítani, hanem a hatalom gyakorlásának egy konkrét módját kívánja megváltoztatni. Az előadás engedetlen faluja – a hős falu – nem akarja megdönteni a királyságot. Épphogy a királyságot akarja létrehozni azért, hogy megfelelő uralkodó lehessen fölöttük, aki gondoskodik róluk. E rendszerben van jelen Gomez is, aki zaklatja őket. Ez a falu nem akar teljes fordulatot – személy szerint egy kicsivel nagyobb fordulatnak jobban örülnék.
fotó: Mihalicz Máté
- Milyen lenne a jó, a működőképes királyság?
- Számomra alapvető, hogy közösségi értékrendben gondolkozzam. Az alulról építkező, klasszikus elgondolkodásban hiszek – a kisközösségekből építkezni fölfelé. De azt is gondolom, hogy egy szintet követően már nem lehet csak alulról építkezni, hanem kell szervező erő is. Valamilyen képviseleti rend alapján történjen ez, amiért tényleg felelősséget is vállalnak a kisközösségekben. Az a munkája az ilyen képviselőknek, hogy a kisközösségekben ápolják, gondozzák és fejlesszék a közös gondolkodást. Semmiképpen sem az, hogy hasznot húzzanak ebből. Azaz a “hatalomnak” legyen egy összekötő, szolgáló szerepe. Ezek klasszikus, demokratikus elvek, nincs ebben semmi újdonság. Ma valószínűleg ez azért nem működik, mert már egyre kevésbé vagyunk egymással kapcsolatban.
- Azaz: a királyság is lehet demokratikus…
- Igen, azt gondolom. A briteknél valami hasonló működik és senkit sem akadályoz. Van benne valami báj, hisz ennek az egésznek van egyfajta személyessége. Így a hatalom nem lesz arctalan. Persze én jobban örülnék, ha még a miniszterelnököknek se lenne ekkora jelentősége, csupán egy lenne a többi ember között, aki azért van, hogy segítse a dolgok gördülékenységét.
- Ugyanakkor a királyságnak van összetartó ereje is. Hiszen a királyok manapság nem szólnak bele az aktuálpolitikába, inkább a tradicionális értékek megőrzését, továbbélését segítik…
- Nekem erről a rítus jut eszembe. Mert jófajta rítust tud létrehozni, és ezek rendkívül fontosak egy közösség életében. Ha össznemzeti szinten akarunk közösségi élményt megélni, akkor ez hasznos lehet. Az ünnepek ebből a szempontból tényleg fontosak.
Engedetlenek, azaz olyanok, akikkel nem lehet megtenni olyasmit, ami az alapvető emberi jóérzésünknek nem felel meg.Továbbá jelenti azt is, hogy bízunk ebben a jóérzésben. Ezek az “érzetek”, megérzések súgnak arról, hogy ahol és amiben épp vagyunk, az jó vagy sem. Ha jó, akkor nincs szükség engedetlenségre. De ha nem, akkor valamit tenni kell! Tegyél érte, hogy jó legyen!
- A királyságnak van jó, pozitív visszacsatolása is.
- Ez a része tetszik is. Ám ez a funkció pótolható mással is. Mert ha megfelelő közös rítusaink vannak, akkor mindez király nélkül is tud működni. Ha március 15-e jól működik, akkor ez a közösség szeretni és értékelni fogja önmagát és a másikat is.
- A Lope de Vega-darab mennyire volt tudatos választás, mennyire akart rájátszani az áthallásokra?
- Nem lehet nem rájátszani. Azonban mégsem ez volt a fő motiváció. Persze ott van benne az, ami most az utóbbi huszonöt évünkben a legaktuálisabb. Máskor is az lett volna, azonban most még inkább érezni ezeknek az aktualitását. Szerepet játszik benne az is, hogy Perényi Balázsnak régi szerelme ez a darab. Amikor megkértük, hogy rendezzen nekünk valamit, akkor azt is kértük: jó lenne valami olyasmit csinálni, amit eddig még nem próbáltunk meg. Nem improvizációkból csinálni egy előadást, hanem szöveg alapján, különösen egy verses szöveg alapján, mert ilyesmibe eddig még nem kóstoltunk bele. Nyilván azóta, hogy a demokráciába vetett hit alábbhagyott Balázsban, ez a darab nála folyamatosan aktuális. Ő máshogy futott neki ennek az egész rendszerváltásnak, ahogy én is, azonban akkor én még nem szavaztam. Ettől függetlenül erősen bennem él az a személyes élmény, ami arról szól, hogy hogyan zajlott és hová vezetett a rendszerváltás nálunk mára.
fotó: Mihalicz Máté
- …nem akarsz vagy nem szeretsz szavazni?
- Egyszerűen túl fiatal voltam akkor, azért nem szavazhattam. Később már szavaztam, de még mindig nem elégít ki: inkább színházat csinálunk. Ami a nagyobb nyilvános térben való megszólalási lehetőséget jelent. A cselekvési körünk most eddig terjed.
- Milyen egy faluközösségnyi színházzal, és e színházon keresztül szavazni valami mellett vagy valami ellen?
- Nálunk az a kiindulási alap, hogy úgy alkossunk meg egy előadást, hogy azok, akik rész vállalnak benne, azok képesek legyenek a saját nézőpontjukat érvényesíteni általa. Ezt azzal tudjuk elérni, hogy közösségi módon alkotunk. Elég sokféle ideológiát képviselünk, sokféle munkahelyről és sokféle társadalmi rétegből érkeztünk. Ezek az előadások nem úgy készülnek, hogy a rendezőnek van egy víziója, aztán slussz. Hanem megpróbáljuk az összes nézőpontot érvényesíteni egy adott témában. Egyáltalán nem biztos, hogy nyugvópontra jutunk. Előfordul, hogy vitára indít, felkavar vagy épp mégis valamilyen megnyugtató megoldást találunk. Azért ilyen ritkábban fordult elő. Az Engedetlenek-nél ilyesmi nem is lehetséges, hisz nem lehet megnyugtató megoldás az, ha meglincselünk valakit – jó dolog látni azt, hogy valaki ellent is tud állni. Egyszerre van meg benne a konzervatív és a radikális nézőpont. Másrészt viszont szeretjük az olyan formákat, melyek kilépnek a színházból. A színházi nevelést célzó előadásainkkal, a vitaszínházainkkal ezt az utat járjuk. Ott a nézőknek közvetlen felszólalási lehetősége van. Olyan témákat igyekszünk megragadni, ami ma a közbeszéd része vagy része kellene, hogy legyen a közbeszédnek. Mindenképpen érdemes figyelni azt, hogy a néző hol tud bekapcsolódni, hozzá tenni olyasmit, amit hiányol – ha ez meg tud történni, akkor már nem voltunk hiába.
Engedje az előadás, hogy mögé nézhess. Ami nem direkt, az engedi, hogy mögé láss. Ellenben ha direkt vagy, főleg aktuálpolitikai értelemben, akkor megszólítod az egyik oldalt, megszólítod a másik oldalt. Nálunk nem is nagyon van harmadik oldal. Azaz semmi mást nem fognak látni a nézők, csak a frontvonalakat, és nem történik meg az ”átalakulás”. Azt szeretném, ha a nézők máshonnan is rá tudnának nézni önmagukra. Nyilván, ha mi játszunk, akkor mindig egy kicsit a közösségi értékrend felől néznek rá. Valami olyan nézőpontból, ami kimozdítja őket az eddigiekből. Nagyobb a szabadsága a nézőnek, és könnyebb kapcsolódnia akkor, ha valami nem “direkt” – ezt nagyon fontosnak érzem. Ha nem emberileg kapcsolódunk egymáshoz, hanem ideológiailag, akkor nem leszünk szabadabbak és semmin nem leszünk képesek változtatni.
- Apropó bekapcsolódás…ez a huszonegy szereplős darab a szerepösszevonásaival mennyire jelentett kihívást?
- Az Engedetlenek-et megelőzően utoljára a Titanic vízirevű-ben játszottunk együtt, ott talán 17-en voltunk. Azt én rendeztem, de sose tudom, hogy hányan játszanak. Azóta csak kisebb csoportokban dolgoztunk, évente 2-3 projektben párhuzamosan. Szerettük volna, hogy megint legyen egy nagy, közös élmény, ahol közösen alkotunk. Ma már egy ilyen jellegű dolgot jóval nehezebb összeszervezni. Mindenki dolgozik, mindenkinek fontosak a hétvégék, ezért plusz próbákat berakni nagyon macerás. Úgy működünk, hogy ez mindenkinek csak hobbitevékenység. Persze ez így túlzás, de a fizetetlen szabadidőnkből működik a színház, és így ennek ma nagy a tétje. Az előadásokon mindannyian együtt vagyunk, számunkra is egy közösségi élmény, és ez mindig nagyon jó: van egy rítusa, jó hangulat lesz tőle, és az előadás is egyre rutinosabb lesz, egyre jobban működik. Oda kell figyelnünk már, hogy időnként tisztán közösségi eseményeket: társulati vacsorákat, kirándulásokat is szervezzünk magunknak, mint egy munkahelyen – hisz lassan olyanná válunk, mint egy cég.
- Mitől tud egyre jobban működni ez az előadás?
- Egyrészt attól, hogy ott van mögötte az, hogy ez egy valódi, közös élménye a társulatunknak, ahogy már említettem. Ha egy nyilvános térben valami megtörténik, az mindig erős visszajelzés. Eddig az ötödik vagy hatodik előadását tartottuk ennek a darabnak. Kezdjük megérezni: ez most már stabilan hozható, nincsek nagy eltérések egy-egy előadás között. Van ritmusa, olyan, amivel elégedettek vagyunk. Át lehet látni, hogy hol van egy-két olyan rész, amit még csiszolni kell. Attól is lesz ez számunkra jó élmény, mert egyre kevesebb a stressz bennünk. Hivatalos, intézményes képzést nem kaptunk. Nem is játszunk olyan előadásszámban, hogy attól hatalmas rutinunk lehetne. Ezért a bemutatók inkább az izgalomról szólnak, és majd csak négy-öt előadás után kezd arról szólni, hogy “aha, ez színházilag kezd nagyon jó lenni”. Persze azt se mondanám, hogy ne jöjjenek a bemutatóra az emberek, mert az a legmókásabb dolog a színházban. Azonban az “ínyenc” dolgok a későbbiekben kerülnek elő. Mi már igencsak ki vagyunk éhezve az effélékre, hisz már túl sok színházat néztünk és csináltunk is.
fotó: Mihalicz Máté
- Milyen lenne számotokra ez az “ínyenc” dolog?
- Számomra az Engedetlenek ilyen. Nem direktben aktuálpolitizál, hanem ezt elegáns módon oldja meg. Nem kell nagyokat ordibálni és szenvedni a színpadon ahhoz, hogy megszülessen egy erős pillanat. Túl tud lépni azokon a feldolgozásokon, melyek nagy érzelmeket mozgatnak meg, viszont utánuk azt érzed: “milyen szomorú, mennyire felháborító volt ez a történt, de hát mit tudunk tenni? Hazamegyek, eszem egy jót, aztán lefekszem”. Szeretem, ha nem marad üresség a nézőben, hanem táplálja őt egy előadás. Nem csak eltelített egy darabig, mert megtömtem a gyomromat vele, hanem valóban megérint. Megváltoztat. Felkavar. Nem is tudom, hogy tudnék-e most ilyen példát mondani? Fiatal koromból talán, akkor még kevesebbet láttam. De ma már egy ilyenért elég rendesen meg kell dolgozni …
Elég sokféle ideológiát képviselünk, sokféle munkahelyről és sokféle társadalmi rétegből érkeztünk. Ezek az előadások nem úgy készülnek, hogy a rendezőnek van egy víziója, aztán slussz. Hanem megpróbáljuk az összes nézőpontot érvényesíteni egy adott témában. Egyáltalán nem biztos, hogy nyugvópontra jutunk. Előfordul, hogy vitára indít, felkavar vagy épp mégis valamilyen megnyugtató megoldást találunk. Azért ilyen ritkábban fordult elő. Az Engedetlenek-nél ilyesmi nem is lehetséges, hisz nem lehet megnyugtató megoldás az, ha meglincselünk valakit – jó dolog látni azt, hogy valaki ellent is tud állni. Egyszerre van meg benne a konzervatív és a radikális nézőpont. Másrészt viszont szeretjük az olyan formákat, melyek kilépnek a színházból.
- Miért gondolod, hogy ha egy előadás nem aktuálpolitizál, akkor sokkal erősebben tud hatni az “itt és most”-ra, mintha ezt szándékosan tenné?
- Ez viszonylag egyszerű számomra, ám sokáig mégsem jöttem rá: engedje az előadás, hogy mögé nézhess. Ami nem direkt, az engedi, hogy mögé láss. Ellenben ha direkt vagy, főleg aktuálpolitikai értelemben, akkor megszólítod az egyik oldalt, megszólítod a másik oldalt. Nálunk nem is nagyon van harmadik oldal. Azaz semmi mást nem fognak látni a nézők, csak a frontvonalakat, és nem történik meg az ”átalakulás”. Azt szeretném, ha a nézők máshonnan is rá tudnának nézni önmagukra. Nyilván, ha mi játszunk, akkor mindig egy kicsit a közösségi értékrend felől néznek rá. Valami olyan nézőpontból, ami kimozdítja őket az eddigiekből. Nagyobb a szabadsága a nézőnek, és könnyebb kapcsolódnia akkor, ha valami nem “direkt” – ezt nagyon fontosnak érzem. Ha nem emberileg kapcsolódunk egymáshoz, hanem ideológiailag, akkor nem leszünk szabadabbak és semmin nem leszünk képesek változtatni.
- Az igazi színházi előadás további gondolatokat és érzelmeket ébreszt a nézőben, ezáltal megmarad a varázsa.
- Igen, és ez szintén fontos. Ha az embert és a színházat varázstalanítod, akkor értékvesztés történik. Azért akarok kultúrát befogadni, hogy érezzem a varázsát, hogy embernek születtem és nem csupán egy széknek. Ez azért egy elég fontos dolog, szerintem.
