Minősítések Tökölön

2012. április 21-én Tökölön, a XXI. Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozón három inárcsi csoport vett részt. A Tükörország (r.: Kovács Zoltán) és a Titok (r.: Kovácsné Lapu Mária) ezüst minősítést, a Bab Berci (r.: Kovácsné Lapu Mária, Kovács Anna) arany minősítést kapott.
Fodor Éva (a KB35 tagja) mindkét bagi csoportja, a Ki látta?, valamint A helység kalapácsa című előadás is arany minősítést ért el.
Arany minősítés a Bab Berci c. előadásnak

A III. Pest Megyei Színjátszó Találkozó programja

Szeptember 30., péntek

19.00-tól kb. 21.30-ig

  • CSULÁNÓ (rendezte: Szivák-Tóth Viktor)
  • DOJA, A CIGÁNYTÜNDÉR (rendezte: Kis Tibor)
  • SZEMBENÁLLÓK (rendezte: Mezey Gábor)

Október 1., szombat

13.30-tól kb. 19.30-ig

  • KÁVÉMASINA (r.: Kovács Éva)
  • AZ EMBER FÖLDJÉN (r.: Maczák Ibolya, Majorfalvi Bálint)
  • MOMO (r.: Kovácsné Lapu Mária, Kovács Anna)
  • A RÉGI HÁZ (r.: Fodor Éva)
  • TÜKÖRORSZÁG (r.: Kovács Zoltán)
  • KARCSI ANGYALAI (r.: Pap Gábor)

HELYSZÍN: Tolnay Lajos Általános Iskola aulája (Inárcs, Tolnay u. 1.)

 

plakát

III. Pest Megyei Színjátszó Találkozó

Meghívó

A Pest Megyei Közművelődési Intézet és

az inárcsi Tolnay Lajos Általános Iskola

tisztelettel meghívja Önt a

 

III. Pest Megyei Színjátszó Találkozóra

 

2011. október 1-jén (szombaton)

13.30 órára Inárcsra,

a Tolnay Lajos Általános Iskolába

(2365 Inárcs, Tolnay u. 1. Tel.: 06-29/370-039)

(A rendezvény felelőse Gaál Anna, mobil: 30/939-1777)

 

A rendezvényt megnyitja:

Dr. Gál Imre László

Inárcs község polgármestere

 

Köszöntőt mond:

Makra Borbála

a PMKI igazgatója

 

A várhatóan 19 óráig tartó program során bemutatásra kerül a nyári Fodor Mihály Pest Megyei Színjátszó Táborban született kilenc előadásból hat produkció. A találkozó előestéjén, pénteken, 18 órától a résztvevők megismerhetik a tábor további három előadását is.

pmki                                             nka

Előadás-ismertető (Fodor Mihály Pest Megyei Színjátszó Tábor)

 

 

Kávémasina

 

Kávémasina (rendezte: Kovács Éva)

Kávémasina (rendezte: Kovács Éva)

Táborunkban immár hagyománnyá vált, hogy a legkisebbek csoportját Kovács Éva vezeti. Nem csak azért, mert szívesen vállalja ezt a feladatot, hanem azért is, mert szakértelme, pedagógiai gyakorlata és személyes odaadása őt teszik a legalkalmasabbá erre a feladatra. Ő ugyanis nem csak rendezőként van jelen a csoport tábori hétköznapjaiban, de csoportvezetőként, tanító néniként, gyakran pótmamaként az egész napjukat végigkíséri, csakúgy mint segítői: Bereczkiné Szendrei Éva és Gyüre Józsefné.
Mindezekre a funkciókra és a szülőkkel való aktív kapcsolattartásra idén talán még nagyobb szüksége volt, mint a korábbi években, hiszen ez alkalommal zömében első táborozókból, 6-8 évesekből állt a kis csapat. Az egyik saját színjátszóm, egy bagi kislány is vele dolgozott, és nagyon jó volt látni, ahogyan figyelemmel kíséri és segíti az első napon még ijedt, zárkózott kislány csoportba való beilleszkedését, kinyílását. A gyerekcsapatot egy-két nap alatt egységgé, közösséggé kovácsolta, tudatosan figyelve arra, hogy a munka és a játék a gyerekek teherbírásának megfelelően és egyenlő arányban legyen jelen a foglalkozások során.

Idén a kávémasina című magyar népmesét dolgozta fel és alkalmazta színpadra. A 12 perces előadás hűen és érthetően közvetítette a mese történetét és a nagyravágyásról, az élet adományaival szembeni telhetetlenségről szóló mögöttes tartalmakat. A közösségi játékból (falu népe, masina) mindenki kivehette a részét, a gyakorlottabb, bátrabb színjátszókból pedig remekül játszó főszereplők váltak. Éva rendezéseiben gyakori a kreatív eszközhasználat; idén egy hatalmas sárga lepel színesítette a képeket mint a kávémasina által ontott aranyfolyam. A cselekmény és a mondanivaló közvetítésének közösségi játékon alapuló ötletgazdag megvalósítása mellett a rendező művészi igényességéről és értékközvetítő szándékáról árulkodnak a mesébe csempészett lírai alkotások. Az aranycsináló kávémasina működését beindító varázsigeként és a masina hangjaként Weöres Sándor Táncdal című verse hangzott fel és vált visszatérő motívummá. Ez a ritmusos halandzsa vers a Kettler Szandra által elindított közös mozgással összekötve rituális jelleget kölcsönöz a masinának. De gyanítom, hogy a versnek, valamint a verssel való együttmozgásnak és közös táncnak nagy szerepe volt a csapat kezdeti összekovácsolódásában is. A mondanivaló mélységét minden didaktikus felhangtól mentesen, de nagy erővel közvetítették az énekelve megszólaló József Attila versrészletek az Ezüst élet című versből és az Eszmélet ciklusból. A gyermeki énekhang az Angyalföldi Zsuzsa zenéjével megszólaltatott nehéz sorokat egyszerre könnyebbé, hétköznapibbá, természetesebbé de egyben hihetetlen fontosságúvá emeli. A rendezői koncepció megvalósulását pedig a gyerekek magabiztos és önfeledt játéka teszi teljessé, kicsik és nagyok számára egyformán élvezetessé.

Fodor Éva

 

Momo

 

Momo (Rendezte: Kovácsné Lapu Mária, Kovács Anna)

Momo (Rendezte: Kovácsné Lapu Mária, Kovács Anna)

Kovácsné Lapu Mária és Kovács Anna Michael Ende Momo című regénye alapján készítettek színpadi játékot, asszisztensként Kovács Géza segítette a csapat munkáját. A dramatizálás vezérfonalaként az irodalmi anyagban megjelenő értékszembesítő szerkezet szolgált: a szürke urak, illetve az általuk irányított társadalom sivár világa áll szemben Momo és a gyerekek közösségből táplálkozó, tartalmasabb életével. Ahhoz, hogy ebből érvényes színpadi forma születhessen, elsősorban az életkorilag is heterogén – zömében 4-6. osztályosokból álló – csoport közösséggé válása volt szükséges, ennek sikerességét bizonyította az a játékkedv, amivel a gyerekek a figurákat megszólaltatták. Egy ilyen csapattal vált lehetségessé a nem kis munkát igénylő koreográfiák, dalok elsajátítása és élményszerű bemutatása is. A mozgásért Kettler Szandra volt felelős, zeneszerzőként, részben zenészként Angyalföldi Zsuzsa, Kocsis Csaba és Illés Csaba vette ki részét az alkotófolyamatból. A rendező páros ebből a három komponensből szerkesztette össze mesteri módon az előadást, ami a néző számára a magától értetődő történetvezetéssel, a könnyed és jó ritmust adó váltásaival azt a benyomást kelthette, hogy a regény adaptációja másként nem is valósulhatott volna meg. Pedig a színpadra vitel ez esetben óriási háttérmunkát igényelt. A történet maga is három szálon futott, a szürke urak, Momo és a gyerekek, valamint Hora mester külön-külön világában. Az, hogy mindez már kezdetektől fogva világossá vált a néző számára, a rendezők munkáját dicséri. Ez elsősorban azoknak a képalkotási technikáknak köszönhető, amik révén a darab struktúrája egyidejű módon kirajzolódik a néző előtt, szinte már úgy tűnik, hogy az egyes jelenetek mind-mind ezekből a képekből bomlanak ki, a képek, dalok, koreográfiák nem pusztán díszítő elemek, hanem egytől egyig dramaturgiai fontosságú eszközök az előadás egységének megteremtésében; ugyanakkor képesek ritmust adni az előadás menetének is. A jelmezek, maszkok használata – a szürke urak szürke inget, maszkot viseltek, folyton szivaroztak, stilizált mozgással is elkülönülve a többiektől, a gyerekek és Momo a színes ruhákban, Hora mester frakkban szerepelt – szintén fontos eleme ennek a munkának. Ezek eredményeképpen a nézők egy pillanatig sem unatkoznak, ugyanakkor nem zökkennek ki azáltal sem, hogy azon kellene gondolkodniuk, hol is tartanak a történetben, nem okoz zavart az elvont tematika – hiszen mégiscsak az idő, és annak fel-, ki- vagy épp elhasználása, illetve tartalommal, örömmel való megtöltése a központi kérdés –; természetes módon kezd hatni bennünk egy egészen bonyolult szerkezet és egy erős mondanivaló. Külön kiemelendőek ezen kívül a gyerekek improvizációiból született apró játékok, amik a nem gyerekkorúak számára is meghozták a játékkedvet.

Szivák-Tóth Viktor

 

Az ember földjén

 

Az ember földjén (Rendezte: Maczák Ibolya, Majorfalvi Bálint)

Az ember földjén (Rendezte: Maczák Ibolya, Majorfalvi Bálint)

Antoine de Saint-Exupéry és Ottlik Géza szövegeiből alkotta meg saját szövegkönyvét Maczák Ibolya, aminek gerincét A kis herceg egyes epizódjaiból szőtt önálló történet adta. A játék kerete azonban merőben elütött a megszokottól, az előadás többek között ezért is Az ember földjén címet kapta. Ibolya rendezőtársa Majorfalvi Bálint, asszisztensük Matula Tünde volt. A három felnőtt eltérő vezetői stílusa, valamint Kettler Szandra, Angyalföldi Zsuzsa, Illés Árpád és Kovácsné Lapu Mária segítsége azonban csak gazdagította mind az egy hetes közös munkát mind az elkészült előadást. A játszók 6-8. osztályosokból kerültek ki, az előadásban alkalmuk nyílt kipróbálni magukat mind a közösségi, kórus-jellegű mind az egyéni, ill. páros jelenetek nyújtotta szerepekben. A feladatok differenciált és megfelelő terhelést nyújtó kiosztásának köszönhetően a játszókon jól érzékelhető volt az egy hetes tréning fejlesztő hatása. Finom, aprólékos és pontos játék jellemezte a szereplőket, a korosztálytól szinte teljesen szokatlan hosszan kitartott némajátékokkal, tudatos tekintet-játékkal, az egymáshoz és társakhoz való viszony pontos és erőteljes érzékeltetésével olyan helyzetekben, amiket nehezen lehetne néhány szavas instrukciókkal körülírni. Érezhető volt, hogy a munka során minden egyes játszóra komoly figyelem jutott, ami a külön próbákban, felnőtt segítségével vezetett szövegtanulásban is megnyilvánult. Erre a tréningre szükség is volt, hiszen az előadás komoly témát dolgoz fel, nem maradt meg a társadalom kifigurázásának szintjén, a filozófiai mélységeket célozta meg, a középpontban végig a halál, illetve a halál árnyékában lepergő életek és a különböző életutak labirintusában saját magát kereső főhős vívódása állt. Noha A kis herceg szereplőgárdájának eredeti elnevezései megmaradtak, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a Rózsa, a Róka és a többiek hús-vér emberek: gondosan kidolgozott valós karakterekként lépnek színre. Az ismert történet nem maradt meg szokványosnak, ugyanakkor az erőteljes átértelmezés miatt ismerőssége inkább segítségül szolgált a néző számára. Ebben az előadásban minden a Földön játszódik, a távolítás helyett a személyesség irányában elmozdítva a játékot, ugyanakkor a történet, a mondanivaló közel hozása olykor épp egy-egy olyan megvalósításnak volt köszönhető, ami más esetben inkább elidegenítő hatású lehetett volna: ilyen volt a pilóta női szereposztása, de ilyen a Róka és a főhős találkozása, aminek során előbbi egy tenor kürt utóbbi pedig egy gitár segítségével kísérelte meg a másikkal való kommunikáció kialakítását.

A tér az amúgy sem hatalmas színpadot is tovább szűkítette azzal, hogy a játszók piros székeken ülve U alakban zárták körül a középpontban elhelyezett szintén piros padot, ebben a szűk térben zajlott le minden, ami megtörténhet velünk. Ugyancsak kevés, ám annál hatásosabb tárgyi eszközt használt az előadás, a hangszereken, az említett tenor kürtön és gitáron, valamint a fuvolán kívül csupán egy újságpapír, egy bicska, egy tükör és egy rúzs kapott szerepet. Ezek azonban végig megtartották konkrét és a szimbolikus jelentésüket is, ami a hangszerek esetében inkább a konkréttá tett eszközhasználatban volt élményszerű, a bicska esetében pedig akkor vált rémisztő erejűvé, amikor szimbolikus voltából valós, gyilkos jellege erősödött fel.

Szivák-Tóth Viktor

 

A régi ház

A régi ház (Rendezte: Fodor Éva)

A régi ház (Rendezte: Fodor Éva)

Az idei tábor egyik fontos hozadéka volt, hogy Fodor Éva sikeresen mutatkozott be önálló csoportvezető-rendezőként. Ordasi Gábor segítségével Dragomán György novelláit dolgozta fel, melyeket egy kerettörténet fűzött össze, ami kiegészült a gyerekek improvizációival is. A történet szerint kiránduló gyerekek egy vihar következtében elszakadnak tanítójuktól és egy régi házban keresnek menedéket, ahol régi – számukra különös, alig ismert – tárgyakat találnak, melyek beindítják a történetmesélő fantáziát. Így kerülhet a gyerekek vágyairól, erkölcsi és a felnövésből fakadó problémáiról szóló történetek középpontjába egy pénzes ládika, egy fényképezőgép, vállfák, illetve egy rongybaba. A régi tárgyakból „kiáramló” történetek látszólag régi időkről (például a hagyományos iskoláról) mesélnek, valójában nagyon is jelen idejűek a gyerekek ihletett, érzékletes, eleven játékának köszönhetően, ami arról árulkodik, hogy sikerült megéltté tenni számukra minden momentumot. A fantázia és a játék így végig hiteles, és személyes pillanatokat teremt miközben az elhagyott ház bútorai természetes módon alakulnak át a különböző helyszínek megjelenítőivé. Noha látszólag a történetek hétköznapi, kis fontossággal bíró és valódi drámai történéseket nélkülöző eseményekről szólnak, mégis mindig sikerül bennük megtalálni a mélyben, a gyerekek pszichéjében, a magukkal való küzdelmekben rejlő drámaiság kifejezésének eszközeit. Egy kibontott hajjal pózoló lány, aki egy véletlen folytán jön rá, hogyan indulhat el a nővé válás útján, egy a levegőben, szúró mozdulatban tartott kés, amely kifejezi az addig egy fiúban lappangó feszültség felszínre törését, egy síró rongybabát szorongató lány, aki küzd saját gyermekségével, miközben már az anyaszerepre készül: mind olyan képek, olyan pillanatok, amelyek emlékezetessé teszik ezt az előadást.

Kovács Zoltán

 

 

Tükörország

Tükörország (rendezte: Kovács Zoltán)

Tükörország (rendezte: Kovács Zoltán)

Lewis Carrol Alice Tükörországban, valamint Stephanie Meyer Twilight (Alkonyat) című művének felhasználásával született meg Kovács Zoltán rendezésében Gál Zsófia asszisztenciája mellett a Tükörország című előadás. Zeneszerzőként Illés Árpád és Illés Csaba voltak alkotótársaik. Az előadás-készítést ez esetben is komoly közösségépítő, ön- és társismereti munka előzte meg, hiszen az epizódokból építkező történet adta szabadság attól vált érdekessé, hogy az egyes helyzetekben a játszók mennyire tudnak és mernek magukra ismerni. Az előadás az általános iskola és a középiskola határán mozgó korosztály számára kiemelkedően fontos énkeresés témájára fókuszált, ami az önértékelés, a kortárs közeg rólam alkotott ítélete, a korosztály szubkultúrájától egyre távolabbi és ijesztőbb világ kiismerhetetlensége és követelőzése mentén rajzolódott ki. A személyes tartalmak még az olyan egyszerű előadásba emelt gyakorlatokon is érződtek, mint a nyitóképet adó tükörjáték, hasonló gyakorlatból született meg az előadás zárlataként is kiemelt képsor, amiben a felvett szerepektől addig egymást meglátni nem képes szereplők csukott szemmel tapogatták ki társuk arcát, és találtak újra egymásra. Az előadás remek humora adott bizonyságot arról, hogy a játszók rálátást nyertek a feldolgozott problémákra, képesek azok parodisztikus kifigurázására, és hogy az egy hetes munka felszabadítóan hatott rájuk.
Az előadás maga gazdag formanyelvet használt, a zenén, kép- és mozgássorokon kívül erős hatással bírtak a maszkok, az erőteljes jelmezek,és követhető jelrendszert, egységes színpadképet eredményezett az Alice-t jelző piros masni, a kellékek ezüstös csillogása. A legfontosabb térszervező azonban a két paraván volt, amikből ki se nézné az ember, hogy ilyen sokoldalúan felhasználhatók. Az előadás ugyanis egy folyamatosan egymásba olvadó víziósorozat, így a színpadkép gyors és észrevétlen átalakulására van szükség, ami ugyancsak a játszók közösségként való együttműködését igényli. A legemlékezetesebb talán a csónak kialakulása, egy pillanat alatt atmoszférát tudtak teremteni a játszók a paravánok megfelelő elmozdításával, saját mozgásukkal és néhány tavirózsát képező tüll segítségével. A közös képalkotás mellett pedig remek egyéni alakításokkal nyűgözték le a nézőket.

Szivák-Tóth Viktor

 

Doja, a cigánytündér

Doja, a cigánytündér (rendezte: Kis Tibor)

Doja, a cigánytündér (rendezte: Kis Tibor)

Egészen különleges élményt nyújtott Kis Tibor rendezésében a Doja, a cigánytündér című előadás. Létrehozásában Majsai László rendezőtársként, zeneszerzőként Angyalföldi Zsuzsa, Pap Gábor, Váczi Virág, Szonda Gabriella, mellettük zenészként Kohári László segédkezett. Az előadás képi megalkotása során, valamint a mozgásban megjelenített történések esetében Kettler Szandra talán ebben az előadásban vállalta a legnagyobb szerepet. Kis Tibor Szécsi Magda, Bari Károly, Choli-Daróczi József, Frederico Garcia Lorca szövegei, továbbá cigány népköltések alapján szerkesztette meg a szövegkönyvet, ami e hosszúra nyúló felsorolás ellenére is azt a benyomást keltette, mintha egyetlen szerző művéről lenne szó. Nehéz lenne megmondani, hogy az előadás mit beszélt el a kimondott szavak és mit a képek segítségével – e kettő teljesen összeforrt ebben az esetben – annyi biztos, hogy a cigányság mitikus múltját idéző történet, ami természetesen a jövőjükre való rákérdezés is egyben végig követhető maradt, és nyitott befejezésével valódi sorkérdéssel szembesítette a nézőket. Tette mindezt úgy, hogy az elhasználódott verbalitás helyett a kifejezés erejét képi-szimbolikus síkra helyezte, a szavak a képpel és a kép által keltek életre.
Színészi munka tekintetében is egészen szokatlan feladatot kaptak a játszók. A hagyományos értelemben vett alakításokra kevés lehetőség jutott – ám azok mind komoly kidolgozottsággal jelentek meg -, a nézők sem annyira a játszókat, hanem a képek alapanyagául szolgáló óriási színes lepleket csodálták. Az előadás szakralitása, a rituális játék azonban nem születhetett volna meg a játszók átlényegülése, az élettelen tárgyakat megelevenítő átlényegítő erejük nélkül. Itt nem önmaguk megmutatásán fáradoztak, hanem az egészben való feloldódáson, a történetért voltak, ahogy a történet is őértük. A „beavatásban” nem kis része lehetett annak is, hogy a díszletet, a teret körülhatároló totemeket, valamint a több méter magas bábot is maguk készítették el. Ez a bevonódás teszi érthetővé, hogy a komoly fegyelmet igénylő, bonyolult koreográfiákkal dolgozó előadás elkészítése végig örömteli maradt a számukra.

Szivák-Tóth Viktor

 

Karcsi angyalai

Karcsi angyalai (rendezte: Pap Gábor)

Karcsi angyalai (rendezte: Pap Gábor)

Pap Gábor idén elkészítette az Angyalföld trilógia utolsó (?) darabját Karcsi angyalai címen, közös alkotás volt ez is: Váczi Virág filmezett, Kettler Szandra koreografált, a színészvezetésben Merész Márton segédkezett, Majorfalvi Bálint pedig külső munkatársként járult hozzá a sikerhez; a zeneszerzői gárda is kibővült, Pap Gáboron mellett Pusztai Luca is saját szerzeményekkel gazdagította a dalözönt, valamint fontos szerepet kapott Fodor Mihály egyik jól ismert gyermek-dala az előadás során.

Noha a formanyelv, az esőkabátban megjelenő gondolatolvasó és -sugalló angyalok, a költői nyelv, a stilizált vagy kifacsart térhasználat, a dalok sokasága már ismerős lehetett a tábori közönségnek, a harmadik rész így is tartogatott meglepetéseket. Az emelkedett stílusban útjára indított trilógia végső lefokozásaként az angyaloktól megvonták inkognitójukat, már-már emberi, de leginkább a sorozatszereplőkre hajazó létmódba kerültek, sőt az Úr maga is félig-meddig materializálódott Karcsi – vagyis a magyar Charlie – alakjában, és eddig nem látott aktivitással vetette bele magát a szálak bonyolításába. Mindebből kitűnik, hogy az előadás a korábbiaknál nagyobb mértékben juttatta érvényre a humort, olykor erősen parodisztikus jelleggel az önreflektív jelenetek esetében, és kifejezetten szatirikus hangnemben a közéleti témákra vonatkozóan.
A tér kitágítására elsősorban a vetítés – a tábor alatt elkészített kisfilmek, valamint az élő közvetítések –, illetve a mikrofon használata adott alkalmat, de most is megjelent a nézők közül való felszólalás, és újdonságként az élő közvetítésbe idén az egész tábor bevonódott, sőt közös dalénekléssel a nézők is részt vehettek az események alakításában.

Szivák-Tóth Viktor

 

Csulánó

Csulánó (rendezte: Szivák-Tóth Viktor)

Csulánó (rendezte: Szivák-Tóth Viktor)

A tábor két legidősebb tagokból álló csoportja különleges, a többitől néhány fontos szempontból különböző előadást mutatott be. A Mezey Gábor vezette csapat különlegességét nyilván nem kell hosszasan magyarázni, hiszen esetükben saját improvizációkból készült mozgásszínházi előadásról beszélhetünk, melynek metódusában az előadásig vezető út, a mozgástréningek az előadással megegyező jelentőséggel bírnak. A Szivák-Tóth Viktor irányítása alatt, Bálint Petra asszisztenciája mellett dolgozó csoport esetében első látásra nem ilyen egyértelmű a helyzet. A csapat, mely 17-26 éves játszókból állt, akik elsősorban Inárcsról és Budapestről, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumból érkeztek, egy kész drámát, Kárpáti Péter Országalma című darabját dolgozta fel.

A látszólag hagyományos előadás készítési recept azonban a gyakorlatban olyan elemeket tartalmazott, amelyek sikeresen bontották meg a rendezőközpontú felállást. A csapat munkájának egyik legfontosabb eleme az előadásban betétként szereplő dalok, illetve ez esetben aprólékosan kimunkált, igényesen hangszerelt, nyolc-kilenc hangszert megszólaltató zeneművek kidolgozása volt. Viktor a Gogol Bordello nevű együttes dalait fordította le, költötte át magyar nyelvre (a zenei munkálatokat Illés Csaba vezette), és ezek a dalok tagolták az előadást különleges hangulatot biztosítva, igazi közösségi éneklésekkel hozva közelebb a megjelenített világot. A dalok kidolgozása a közös nyelv, a közös hangulati töltet kialakítását is szolgálta a csoportban. Ez, és a már évek óta együtt dolgozó mag összeszokottsága tette lehetővé, hogy ezután három nap alatt fergeteges közösségi játék szülessen, amelynek legfontosabb, az előadásban érzékileg megtapasztalható mozgatója a közös játék öröme, az önfeledt komédiázás. A szerepek megtöbbszörözése lehetővé tette, hogy a fiatalok kiscsoportos munkában, önállóan hozzák létre a jeleneteket, ami mindenkit aktivizált, felszabadította kreativitásukat, és azzal az élménnyel ajándékozta meg őket, hogy képesek önállóan szórakoztató jeleneteket létrehozni. Az előadás spontaneitása végig izgalmasan működött, egyszerű keresetlen megoldásokkal, egy asztallal, két székkel és néhány kiegészítő eszközzel mesélte el a történetet úgy, hogy minden játszónak jutott megjegyezhető pillanat, ami egy húsz fős csapat esetében különösen nagy teljesítmény. Az előadás ívét az egyetlen állandó szereplő, a Mátyás királyt játszó Talapka Gergő rendkívül erős jelenléte biztosította, aki egyszerre érett, elegendő titokzatosságot és kiszámíthatatlanságot magában hordozó és spontán, gyors reakciókra építő játékával végig fenntartotta a figyelmet. A laza szerkezet ellenére megszületett Mátyás megöregedésének és magára maradásának átérezhető állapota, ami mélyebb dimenziót kölcsönzött az önfeledt játéknak, hiszen a nézővel feltetette az állandóan felmerülő és soha meg nem válaszolható kérdést: hogyan kellene élni? Ráadásul a Csulánó által sugárzott cigány életérzés hatékonyabb tíz toleranciatréningnél.

Kovács Zoltán

 

Szembenállók

Szembenállók (rendezte: Mezey Gábor)

Szembenállók (rendezte: Mezey Gábor)

Mezey Gábor munkamódszere és szemléletmódja tavaly hozott új színt a tábor világába. A testérzetekre, a testek közötti találkozások személyes, a fizikalitáson alapuló, ezért mindig hiteles, a történetmesélés, a hagyományos értelemben vett karakterábrázolás rátétei nélkül létrejövő akciók sorára építő előadások szerencsés módon tágítják a táborlakók színházról való elképzeléseit, a kommunikáció és az érzékelés új útjait nyitják meg, ezért különleges élményt jelentenek. Különösen nehéz feladatnak tűnik az, hogy Mezőnek hat nap alatt nem csak egy előadást kell létrehoznia, hanem az általa használt formanyelv és a hozzá tartozó technika elsajátíttatását is meg kell oldania. Éppen ezért a hét során végzett tréningek eredményeiből, a közben létrejövő hosszabb-rövidebb etűdökből építi fel az előadást, ami így folyamatosan, a csapat tagjainak impulzusaiból alakul ki. Idén a „kezdő”, az új technikákkal még csak ismerkedő szereplők mellett több visszatérő is volt, illetve olyanok, akik a Vörösmarty Gimnáziumból már ismerték az alapokat, ami lehetővé tette, hogy a tavalyihoz képest nehezebb fába vágják a fejszéjüket.

Az egy évvel ezelőtti munkában rendelkezésükre állt egy nagy vas állványzat, amely behatárolta a mozgásokat, rajta mászva, róla lelógva talán kisebb képzettséggel is lehetett látványosan dinamikus és értelemmel feltölthető mozgásokat végezni. Most ez a strukturáló elem hiányzott, volt viszont gyönyörűen kitalált és megvilágított éjszakai Balaton-part. A tavalyi intim fizikai közelségben játszott előadás helyett, most egy széltében hosszan elnyújtott teret kapott a játék, amely vékony pástként működött hátterében a tóval, illetve egy árokkal, ahol eltűnhettek illetve izgalmas ritmusban előtűnhettek a játszók. A távolról szemlélt játéktér így kétdimenziósnak tűnő képek megalkotására, illetve dinamikus sprintek és ütközések lebonyolítására adott lehetőséget. A tavalyi előadással ellentétben most meg sem próbálták az alkotók egységes történetbe, vagy azt sugalló keretbe foglalni az egymást követő etűdöket: a kettősök, hármasok, illetve tömeges jelenetek a maguk nyersességében, a ritmusváltások, a „csöndesebb” és „hangosabb” ütközések, ritkábban simogatások erős hatásával foglalták le a figyelmet. A hangulatváltások tekintetében szélesebb skálát járt be az előadás: megjelent a humor is, az Austin Powers című film zenéjére például laza hangulatú „plázs”-jelenet bontakozott ki. Röviden: különböző furcsa lényeket (köztük embereket) láthattunk intenzív létezés közben, ami mindig nagy élmény.

Kovács Zoltán