Fodor Mihály Pest Megyei Színjátszó Tábor 2010

A cikk megjelent a Drámapedagógiai Magazin - 2010 - különszám színjátszóknak - kiadványban

Fodor Mihály Pest Megyei Színjátszó Tábor 2010

A Pest Megyei Közművelődési Intézet az idén már 18. alkalommal szervezte meg színjátszó táborát, a hagyományokhoz híven, Zamárdiban. Az Intézet felkérésének most is nagy örömmel tett eleget az összeszokott szakmai gárda, ugyanakkor az első pillanattól kezdve világos volt számunkra, hogy az idei rendhagyó tábor lesz. Ez az első alkalom, hogy Fodor Mihály nem vehetett részt a közös munkában. Tiszteletére, emlékének megőrzésére, a Pest Megyei Közművelődési Intézet úgy döntött, hogy a tábor felveszi egyik alapítójának nevét és az idei évtől a Fodor Mihály Pest Megyei Színjátszó Tábor nevet viseli.

Mint már évek óta, most is több, mint 150 fővel indult el a tábor, ami azt jelentette, hogy több mint 120 színjátszó gyerek szakmai és szabadidős  programjának megszervezésével bízott meg bennünket a PMKI.

Az alapelvek, amik miatt a tábor eddig sikeresen működött, - s amit a tábor szervezői a művészeti vezetőkkel egyetértésben célul tűztek ki - továbbra is változatlanok maradtak. Minden csoportvezető az általa hozott színjátszóit vegyíti a máshonnan érkezőkkel, vegyes csapatokat alakítunk, korosztályok szerint. Közös érdekünk tehát, hogy a gyerekek minél jobban érezzék magukat, mindenkinek lehetősége legyen a fejlődésre. A PMKI gondoskodásából a tábor minden csoportnak biztosít zeneszerzőt, énektanárt, mozgástanárt, és ha kell, a rendezők egymásnak írnak dalokat, dalszövegeket. Ha nem is professzionális módon, de megoldható volt a fény- és hangtechnikai, sőt idén a multimédiás igények kielégítése is. A játszók a megszokottól eltérő rendezői stílusokat próbálhatnak ki, ráadásul új kapcsolatokat építhetnek hasonló érdeklődésű társaikkal. Ennek eredményei eddig visszaigazolódtak: jó néhányan – a tábor nagyobbik hányada – évről-évre visszatérnek, úgy érzik, van még mit tanulniuk. A másik eredmény, hogy a tábor lakói egyre jobban ismerik egymást, hisz az adott korosztályban szinte már mindenkivel lehetőségük volt játszani. Az utóbbi években ezzel együtt szükségét éreztük a próbákon kívüli programok hatékonyabb megszervezésének. Ezt a táborból már kinőtt régi játszók – jelenleg asszisztensek, rendezők –, a fiatalabb felnőtt generáció, az úgy nevezett „vének” kapták feladatul. Mindezt azzal a céllal, hogy a tábor közösségi életét csoportokon és generációkon átívelően is megszervezzük.

Miután mint fiatal rendező, mindkét tevékenységből kiveszem a részem, azt hiszem a rendezők, asszisztensek és a szabadidő-szervezők nevében is bátran kijelenthetem, hogy a Pest Megyei Közművelődési Intézet magas színvonalú és mindenre kiterjedő  tevékenysége nélkül, mely biztosítja valamennyiünk számára az elmélyült szakmai munka feltételeit, ezt az egy hetes megerőltető munkát nem tudnánk végigcsinálni. Ez teszi lehetővé számunkra, hogy a tábor ideje alatt már kizárólag a színjátszókra tudjunk koncentrálni – a külvilág teljes kizárása nélkül biztosan nem teremtődne meg az az atmoszféra, amiben egy hét alatt képesek lehetünk egy előadás elkészítésére. Külön köszönet a fentiekért Makra Borbálának, a PMKI igazgatójának és Gaál Annának a szakterület intézményi gazdájának.

Rendhagyó volt a tábor a tekintetben is, hogy az idén már kilenc csoportban dolgoztunk – a megszokott nyolc helyett. Újdonság volt továbbá a mozgás-színház és a film megjelenése a bemutatók sorában. Javultak a tábor technikai feltételi is, az Intézet ezen a nyáron egy, fedett nézőterű színpadot is a rendelkezésünkre bocsátott, így nem voltak kiszolgáltatva a programok az időjárásnak. A heti program szintén átalakult, első estére tettük a tábor névadó ünnepségét. A Pest Megyei Közművelődési Intézet részéről Gaál Anna ünnepélyes keretek között felolvasta a tábor név-felvételéről készített hivatalos okiratot, melyet minden táborlakó aláírásával hitelesített. Ez alkalomból bemutattuk Fodor Mihály saját darabját, a Viczinálist, amelyet a tábor életében kétszer is megrendezett, és amellyel az Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozón is sikeresen szerepelt. A mostani előadás különlegessége volt, hogy mindkét korábbi rendezés szereplőgárdája együtt játszott ezen az estén. Az előadást megemlékezés és közös éneklés követte. A felcsendülő dalok szerzője ugyancsak Fodor Mihály volt.

A hét folyamán további két előadás került még bemutatásra: a Majorfalvi Bálint, Boda Tibor páros által létrehozott Esti próba VII., és a bagi Fapihe 8. osztályosainak előadása, a Mesteremberek. Ezen kívül volt közös improvizációs este, amelyen kicsik-nagyok együtt gyakorolhatták a rögtönzés tudományát a népszerű Beugró című tévéműsor játékait játszva. A Budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumból érkezett diákok által szervezett táncházban a gyerekek megismerkedhettek a gyimesi táncok alaplépéseivel. Mindnyájunk örömére az időjárás lehetővé tette, hogy egyik este tábortüzet gyújtsunk, ahol az elmúlt tizennyolc év tábori dalait tanulták és énekelték a gyerekek. Kiemelkedik a programok közül a Ki-Mit-Tud?, amit az önként jelentkezők műsorszámaiból állítottunk össze, itt valóban egymást szórakoztatják a táborlakók, mindezt magas színvonalon, gyakran olyan arcukat megmutatva a szereplők, amit máskor nem láthatunk tőlük – idén ráadásul a szokottnál többen szerepeltek saját szerzésű dalokkal, prózákkal.

Hogy mi teszi eufórikussá a hangulatot, nem tudom biztosan; a program nagyon sűrűnek tűnik, a játszók a napi kétszer három órás próbákon kívül aktívak az esti programokon is, együtt vannak a szünetekben a Balaton-parton vagy a tábor területén egyre inkább elszaporodó gitárok és egyéb hangszerek köré gyűlve. Látszik rajtuk a fáradtság is persze, de az biztos, hogy hatványozott energiaszinttel és munkakedvvel vetik bele magukat mindenbe.

Az egész hét nyilvánvalóan az utolsó, a bemutatók napjára van felfűzve, ez tölti meg feszültséggel az egész heti próbafolyamatot, és itt akarja megmutatni mindenki a másiknak, mit tanult, miben fejlődött, mi mindennel lett gazdagabb ez idő alatt. Erről a napról ezért érdemes hosszabban is szólni.

A bemutatók sorozata délután kettőkor indult meg. Az előadásokat ismertető plakátból már mindenki tudhatta, hosszú nap elébe nézünk: nyolc előadás és egy film került bemutatásra. A rendívül sűrű program ellenére a közönség fáradhatatlannak bizonyult és mindvégig együtt élt az előadásokkal. Ez köszönhető volt persze a játszóknak is, hisz az előadások színvonalával szemben senkinek sem lehetett kifogása – de ennél talán fontosabb az, hogy a hozzátartozókból és a táborozókból álló közönség most is bátorítóan hatott a szereplőkre, és noha nagyon különböző stílusú előadásokat, különböző korosztályú játszókat láthattak a színpadon, a táborlakók nyitott és érzékeny nézőközönséget alkottak.

Az első előadást a legkisebbektől, a 6-10 éves korosztálytól láthattuk. Ők Kovács Éva és asszisztense, Bereczkiné Szendrey Éva vezetésével A pók címmel készítettek egy verses összeállítást. A csoportot budapesti, fóti, ráckevei, szigetújfalui és váci gyerekek alkották. Azt már megszokhattuk ettől a korosztálytól – ne feledjük, már köztük is van a táborba több éve visszatérő játszó –, hogy hihetetlen élénkséggel és igazi játékkedvvel mozognak a színpadon. Az már Kovács Éva érdeme, hogy ez az energia akkor is mindvégig érezhető maradt, miközben a képekre, mozgásokra épülő előadás során a gyerekeknek óriási figyelemre és önfegyelemre volt szükségük – kétségtelen, itt a közös alkotással szembeni alázatot a játék öröme támasztotta alá. Kovács Éva ebben az évben is nagy hangsúlyt fektetett az eszközhasználatra, központi tárgyai idén a leplek és a pók megjelenítésére szolgáló háló voltak – a drapériák a legváltozatosabb formában tűntek elő, jól működtek térszervezőként, a képek megformálásakor, olykor pedig a játszók a színen alakították át őket bábokká, különböző rovarokká. Az előadás gazdag eszköztárat sorakoztatott fel: színjáték, bábozás, tánckoreográfia, ének és élő zene. Utóbbi kettő Angyalföldi Zsuzsa zeneszerző munkáját dicséri, de akadt zenész a játszók között is Pap Máté személyében. A minden korosztállyal dolgozó tábori mozgástanárunk, Kettler Szandra koreográfiái pedig jól simultak az előadás többi részéhez. A bemutató sikerét az azt követő taps abszolút igazolta. Számomra meghatározó élmény volt, hogy a játszók hitelesen közvetítették a nagy érzelmi skálát bejáró versek hangulatát, képesek voltak erőteljes váltásokra is, így a szerkezet is tisztán kirajzolódhatott – és azt hiszem, vagyunk jó néhányan, akik fejébe jó ideig felejthetetlenül beégett a hálójával áldozatára leselkedő pók képe.

Az előadást rögtön követte – a játszóknak ilyenkor gyakran tíz perc alatt kell a teret berendezniük és az előadásra rákészülniük – a következő. A kicsit nagyobbak, a 10-12 évesek  Kovács Anna és Ordasi Gábor vezetésével dolgoztak. Ők alkották a legnépesebb csoportot, a tizenhét gyerek Bagról, Galgamácsáról, Inárcsról, Fótról, Ráckevéről és Tökölről érkezett. A csoportvezetőknek így komoly csapatépítő tevékenységre is szükségük volt. Ezért nagy hangsúlyt fektetettek a próbákon a közösségépítésre. Mindamellett ez a korosztály a színészvezetésben is kihívásokat jelent, a vezetők jól érezték, hogy itt az ideje a karakterformálás alapjainak elsajátítására. Ennek érdekében a munka során nagyban támaszkodtak a gyerekek saját improvizációira is, az előadás alapanyagául pedig Nógrádi Gábor regényt választottak, innen a darab címe is: Gyerekrablás a Palánk utcában. A témaválasztást indokolta egyrészt a gyerekek problémára való fogékonysága – a történet az elvált szülők gyerekének helyzetét, a felnőtt és a kortárs közeg fontossága közötti ingadozást dolgozta fel –, másrészt, hogy a krimi-műfaj megfelelő távolítást és biztonságot jelenthetett a játszók számára. Az előadás így nem csak egy fordulatokban gazdag, komikus helyzetekkel tarkított történetet mesélt el sikeresen, közben érezhető volt: a játszók magukról is mesélnek, az idősebb nézők ezen túl pedig érezhettek némi keserédes iróniát is, ami a felnőttek világával szembeni kritikát hangsúlyozta ki. A Bud Spencer – Terence Hill filmekben sokszor hallott zenére bevonuló kamionsofőr apuka és kollégája mindenesetre egy ismerős érzést idézett fel bennem, az ideális apukának az én képzeletemben is így kellett (így kellett volna) megérkeznie. A problémák feloldása persze nem maradt el, a finálé – Váczi Virág Majsai László szövegére írt dalával – már a felhőtlen örömöt közvetítette.

Pihenni azonban most sem volt időnk, a helyszín továbbra is a tábori, sátorral fedett színpad, így aztán gyors átrendezés után jöhetett a következő előadás. De hamar kiderült, nem lesz sok az egy helyben ülésből, egy elképesztő iramú és energiájú előadást kaptunk.
Kovácsné Lapu Mária és Fodor Éva asszisztensükkel Kovács Gézával Arany János Toldiját vitték színre, támaszkodva Várhidi Attila forgatókönyvére is. A csoportot 13-15 éves bagi, inárcsi és pilisborosjenői gyerekek adták. Miután két, Fodor Évával vezetett hazai – egy bagi és egy inárcsi – csoportunk tagjai is itt játszhattak, már a hét folyamán megbizonyosodhattam róla, a közösségépítés remekül működött, a gyerekek hihetetlenül egymásra találtak, egymás előtt bátran, megnyílva játszottak már a próbák során is. Ez a felszabadultság az előadás egészére jellemző volt. Az összhang érezhető volt Illés Csaba zenéi és Kettler Szandra koreográfiái között is, ami a gyerekek játékával együtt még egy egyszerű burleszk jelenetből is sajátos színpadi világot varázsolt – ráadásul a rendezők nagyon jó érzékkel adagolták ezeket a betéteket. Ugyancsak jó arányban szerepeltek a közösségi játékra épülő és a személyes megszólalást igénylő jelenetek.

A legfontosabb számomra mégis az, hogy sikerült a gyerekekkel olyan stílust, formavilágot találniuk a rendezőknek, ami az előadás humorának is rendkívül jó táptalajt adott és eközben a Toldi súlyát sem vette el, sőt az epikus műnek valódi drámaiságot adott. Sok igazán szép alakítást is láthattunk a játszóktól, a királyt, Györgyöt és Toldit játszó fiúk, az anyát és az özvegyet alakító lányok játéka külön is kiemelkedő volt.

Hosszabb szünet után, új helyszínen, a Zamárdi Művelődési Házban folytatódhatott a program, immár a középiskolás korosztály volt soron, a csoportot budapesti, inárcsi, tököli diákok adták. A előadók jó előre felcsigázták már a nézőket, a hét során ugyanis leginkább az ő dalaiktól zengtek a tábori esték, a kíváncsiságot csak tetézte a plakáton szereplő bemutatkozó szöveg: „Lőtávolban Budapesten / Kis magyar apokalipszis sok zenével, angyalokkal / Tettestársak: Maczák Ibolya, Majorfalvi Bálint / Maffiafőnök: Pap Gábor / Külön köszönet: Majsai László, Kettler Szandra, Illés Csaba, Illés Árpád”. Persze azt is tudta mindenki, hogy a két évvel korábban bemutatott Angyalföld felett az ég folytatását látjuk majd. A korábbi előadás Wim Wenders Berlin felett az ég c. filmjét vette alapul, az ideit a Távol és mégis közel inspirálta. A színpadon azonban most sem a filmet láttuk viszont, Pap Gábor újra egy teljesen önálló szöveget írt az előadáshoz.

Ahogy két évvel korábban, a tér most is tartogatott meglepetéseket a számunkra. A termet hosszában osztották ketté nézőtérre és egy három helyszínt magába foglaló széles színpadra. Később még ez a nem kis tér is kitágult, bevonva egyrészt a falakon túli, a nyitott ablakokon, ajtón át láthatóvá tett udvarrészt, másrészt az élőkamerás közvetítéssel játékba hozva a nézőteret magát is. Mindez természetesen nem funkció nélkül történt, az angyalok ugyanis a második részre mintha elvesztették volna a „magaslati pontot”, ahonnan korábban mindent beláthattak, így aztán a hol is vagyunk, a valóságban?, egy sorozatban? vagy épp színházban? eldönthetetlensége sokkal hangsúlyosabbá vált. Nem véletlen, hogy így az előadás a krimi műfajára játszott rá, ami oldottabbá, a korábbihoz képest jóval humorosabbá tette az előadást, másrészt nem feledtette azt sem, hogy végül is magunk után kutatunk. A színházi vízió, az erős atmoszféra, Pap Gábor lírai szövege és dalai újra működtek, jól megfért egymással itt angyal és gengszter, opera és szappanopera, multimédia és ütőgardon.

Most rajtunk volt a sor. Nem voltunk könnyű helyzetben saját produkciónkkal, hiszen nekünk és a nézőknek sem jutott túl sok idő az előző előadás hatását feldolgozni, a miénk pedig teljesen más hangulatot kívánt megütni, mindezt ráadásul egy hagyományos térben (az idősebb korosztály között – mi szintén középiskolásokkal dolgoztunk, bagi, budapesti, fóti, inárcsi diákokkal – mi voltunk az egyetlen ilyen csoport).

Növelte az izgalmunkat az is, hogy nem tartottunk nyilvános főpróbát – főszereplőnk az előadás előtti napot még lázasan az ágyában töltötte –, tudtuk azonban, hogy poénra járatott szöveggel dolgozunk, így az előadás ritmusa majd a nézők előtt fog kialakulni. Ami biztató volt, hogy a csoport szeretett az anyaggal dolgozni. Idén Tasnádi István Magyar Zombiját alakítottuk át, alkalmaztuk magunkra. A csapat a tavalyihoz nagyon hasonló volt, az új tagok is könnyen megtalálták a helyüket, idén is kialakult a nyitott, befogadó közösségi hangulat.
Asszisztensemmel, Bálint Petrával is jól működtettük a már kialakult közös nyelvünket (volt olyan, hogy azzal az instrukcióval küldtem el különpróbára, hogy „legyen szép” a jelenet – és megcsinálták). Kettler Szandra rögtön ráérzett a stílusra, nem csak termékenyen dolgozott a csapattal, élvezetessé is tette a munkát – a lányok gyakran még próbák után is gyakorolták a koreográfiát, folyamatos nevetés közben, Fodor Katus zenéi pedig már a próbákon is feldobták a hangulatot. A játszóim érezték a poénokat, és ahol kellett nagyon szépen mélyítették a karaktereket. Jó élményekkel tehát rendesen feltöltődtünk a hét során, a bizonytalanságokat azonban csak az előadás oszlatta el: a színpadról azzal a jó érzéssel jöhettünk le, hogy ezek az emberek szeretnek minket.

Újból szünet következett, a soron következő előadás a táborban, a mosdók körül és – főleg – az előttük lévő dombon játszódott. A darab szintén Tasnádi, ezúttal a Közellenség. Kovács Zoltán és asszisztense, Gál Zsófia remek rendezői ötletekkel kápráztattak el minket. A tér valóban izgalmas, jól működött, a kellékek – a legkülönbözőbb műanyag játékok – jól érzékeltették a kispolgári illemtudásból brutalitásba átcsapni képes éretlenséget.
A csoportvezetők odafigyeltek, hogy mindenki kihívásokkal teli feladatot kapjon, ez nem lehetett könnyű, hiszen – bagi, budapesti, inárcsi – felnőtt színjátszókról volt szó. És valóban felnőtt színészi munkát láttunk. Végig érezhető azonban, hogy ezeket a felnőtt játszókat azért nézik olyan nagy kedvvel a tábor fiatalabbjai, mert ugyanaz a munka köti össze őket: itt mindenki ugyanolyan kockázatot vállal, a kihívásokat senki sem akarja elhárítani, a felnőttek ugyanúgy fejlődni jönnek ide, mint a diákok vagy a gyerekek – játékukból jól látható: érdemes ide évről-évre visszatérni.

Illés Csaba és Illés Árpád zenéi, valamint Kettler Szandra koreográfiái között (bár ez esetben is az eddigiektől merőben különböző stílust kellett megragadniuk) megint teljes volt az összhang. Az előadás pedig – noha sokszor már a nevetéstől is könnyeztünk – valóban megrendítő. A társadalmi parabola – ami nyilvánvalóan nemcsak hozzánk, hanem rólunk is szól – minden lehetséges kiutat lezár: nekünk kell megváltoznunk, máskülönben nincs menekvés.

Újra másik helyszín, ezúttal „Basz”-t kellett felkeresnünk, ezt a furcsa, félkész mászókára emlékeztető nagy vasszerkezetet, amivel már korábban is kacérkodtak a rendezők – Kis Tibor például használta már díszletként –, de a tizennyolc év alatt még nem sikerült megfejtenünk milyen szándékkal is állították elő valaha. Annyi biztos, hogy igazi rendeltetését csak most, Mezey Gábor, asszisztense, Bálint Anett és csapata fedezte fel, tőlük kapta a nevét is. „Basz”-t a mozgás-színész keltette életre.

Mezey Gábor (Mező) érdeme azonban nem merül ki ennyiben. Nehéz feladatra vállalkozott, csapata – 14-15 éves kortól 25-27 éves korig dolgoztak vele bagi, budapesti, inárcsi, péceli, szigethalmi, tököli játszók – jó részük ugyanis először szerepelt mozgás-színházi előadásban.
A hét első fele így tréninggel telt, a munka pedig szinte kizárólag improvizációkból indult ki, az előadás vázát előbb a természet és ember viszonya adta volna, a játék azonban más felé kanyarodott, szóba került az SMS-ek, az MSN által közvetített személyes emlékek beemelése a darabba, sőt az Utazás a koponyám körül is mint lehetséges téma. Mező alapelve azonban az volt, hogy előbb a test üzenetét fogadják be, majd ebből kiindulva, az indokolatlan mozgásoktól a test valódi kifejezőerejét megtalálva állítsanak elő előadást. A tréning nem csak mozgásból állt, a csapat a próbák utáni időben is sokszor Mező köré gyűlt, gyakran késő estig tartó beszélgetések közepette ismerkedtek meg a mozgás-színház koncepciójával, és találták ki saját darabjukat, aminek végül a Meghalt a király, ébred a király címet adták. Az előadást látva nem maradt kétség, a játszók valóban új nyelvet tanultak meg, egy olyan kifejező eszközhöz jutottak, amit eddig még nem fedeztek fel maguknak.

Új, mégis megszokott helyszín következett. Kis Tibor és Majsai László már évek óta a tábortűz körüli térre találják ki előadásukat – a helyszín még most is tartogatott számukra – és számunkra – új lehetőségeket. Senki fiának balladája címmel készítettek összeállítást Boccaccio, Villon műveiből, valamint a Paraszt dekameronból és a Szamártestamentumból, elhangzott egy vers Fodor Mihálytól is, a mozgás itt is Kettler Szandra munkája volt, a zenét Angyalföldi Zsuzsa és Váczi Virág szerezte, asszisztensük Matula Tünde volt.

A rendezők – hozzám hasonlóan – már  a második táborukat töltik a szinte változatlan fölállású csapattal – bagi, budapesti, inárcsi, pilisborosjenői, tököli diákokról van szó, akik már tavaly összerázódtak, és idén ez a közösség még erősebb lett. A rendező párosnál már évek óta játszanak saját, otthoni színjátszóim, s mindig azt tapasztalom, hogy a tábor után felszabadultabban kapom vissza őket. Nem volt ez másként idén sem, a szereplők harsány, kitett játékkal keltik életre a humorba mártott, mégis sokszor megbotránkoztató jelenetek sorát egy elfeledettnek hitt erkölcsi világról tudósítva. A rendezők képi gondolkodása most is sokkoló volt, kiemelendő az érintésre szitkozódó ruhaszárító kötelek ötlete, ami hűen tükrözte a szereplők – egy házaspár – viszonyát, amiben nemcsak a káromkodásra szűkült kommunikációjuk, hanem állandó vitáik zenei szerkezete is kifejeződött. A telitalálat azonban – valószínűleg sokak számára – a boszorkányégetés megjelenítése volt. A tábortűz helyén ugyanis nemcsak a boszorkányt jelző bábu égett el, hanem a báb vázát adó – ez esetben inkább az inkvizíciót megtestesítő – kereszt is. Mindezt hatásosan fűzték egybe a Villont játszó fiú mindig erős és személyes jelenlétű, visszatérő monológjai.

Az utolsó produkcióra már a vacsora után került sor. Váczi Virág és asszisztense Gyalog Éva A Hét főbűnről forgatott filmet. Eddigre már megállapíthattuk idén nem ez az első produkció, ami a bűn, a krimi és nem utolsósorban a médiakritika körül forog. Utóbbiról azonban minden bizonnyal Virág beszélt a leghitelesebben. Minden adva volt a remek fináléhoz.

A csapat budapesti, inárcsi, ráckevei diákokból állt, filmben még biztosan nem játszottak. Virágnak még kevesebb ideje jutott a próbákra, az utolsó napot játszói már pihenéssel tölthették, míg ő hajnalig csak vágta az összegyűlt több, mint öt órányi anyagot. A cél azonban mindvégig az volt, hogy a bemutató itt, a táborban legyen.

Így aztán a kialvatlan Virágon kívül mindenki, játszók – akik akkor még szintúgy nem látták saját filmjüket – és nézők egyaránt, stressz-mentesen, jól lakottan foglalhatta el a helyét a nézőtéren. A finálé pedig nem maradt el. A tábor és a Művelődési Ház legkülönbözőbb tereit barangolhattuk be a film során még egyszer, teljesen más megvilágításban, „valódi” sztárok, „valódi” leleplezések sorát láthattuk, a méltóságukat vesztett főhősök „valódi” bukásának lehettünk tanúi. Mindezt végigkísérte a Virágtól korábban, a Tábori Híradók epizódjaiból már jól ismert könnyed és stílusos humor, ami nála egyben mindig kritika is.

A szereplők jól ráéreztek a film és a színpad különbségeire, a jól ismert játszók is teljesen új színeket hoztak, új arcukat mutatták.

Ezek után már csak a tábortűz, és a kötetlen beszélgetés, együttlét volt terítéken. Az egész heti, és az előadásokról szerzett benyomások, élmények megosztása egymással. A magam részéről azt mondhatom – noha, ha jól számolom, én csupán tizenhárom éve vagyok táborlakó –, emlékeim szerint az idei tábor még a megszokott magas színvonalból is kiemelkedik. Külön öröm számomra, hogy mindezt sikerült úgy elérnünk, hogy a játszókat korábban időnként megkörnyékező versenyszellem teljesen kiveszett a közösségből. Úgy érzem sikerült egy egymás elfogadásán alapuló, generációkat átívelő közösséggé formálni a tábor egész népességét. Remélem, a mi, „vének” utóbbi években bevezetett programszervező, közösségépítő tevékenységének is szerepe volt ebben. Mindenesetre utolsó este és azóta sem találkoztam olyan gyerekkel, diákkal, aki rossz élményekkel távozott volna, sőt biztos vagyok benne, hogy – amint az nálunk, otthon is rendre történni szokott, úgy másutt is – a színjátszók között még legalább két hétig a táboron kívül másról nem is igen esett szó. Biztosra vehető az is, hogy sokan már tábor után megkezdték a visszaszámlálást: hány nap van még a következőig?

Addig azonban még egy alkalommal találkozunk. Október 1-2-án Inárcson, a Tolnay Lajos Általános Iskola aulájában rendezi meg a Pest Megyei Közművelődési Intézet – a KB35 Inárcs színjátszóinak segítségével - a II. Pest Megyei Színjátszó Találkozót, ahol más színjátszó produkciók mellett újból bemutatásra kerülnek a tábori darabok. A Színjátszó Találkozó lehetőséget ad azoknak a szülőknek, barátoknak – és miután a rendezvény nyitott, így bármilyen érdeklődőnek –, hogy újból – vagy ha a nyáron nem tudtak Zamárdiba leutazni, akkor most először – megtekinthessék a tábori termést. A Találkozót az idén két naposra tervezzük, meghívunk olyan más Pest megyei előadásokat is, amelyek nem a táborban készültek – nem titkolt szándéka ezzel a szervezőknek, hogy a tábori produkciók másodbemutatója mellet Pest megye színjátszói megismerjék egymás év közbeni munkáját, legsikeresebb előadásait.

A rendezvényre természetesen most is minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Szivák-Tóth Viktor