Varga Zsófia: “A KÖZÖSSÉG SZABADSÁGOT AD” – INTERJÚ SZIVÁK-TÓTH VIKTORRAL

forrás: http://www.szinhaz.hu/interjuk/61376-a-kozosseg-szabadsagot-ad-interju-szivak-toth-viktorral

Idén júniusban negyedik alkalommal rendezték meg Inárcson a Színkavalkád Fesztivált. A találkozó csak kétnapos, tartalomban és figyelemben mégis olyan intenzív és sűrű, mintha egy hétig tartana. Van, aki csak munkabemutatót hoz el, van, aki frissen elkészült, párszor játszott előadást. Zsűri sincs, vagy még inkább: mindenki az. A főszervező KB35 társulat tagjával, Szivák-Tóth Viktorral beszélgettünk a fesztivál céljairól, a közösségi erőről és a „Fiatal Demokratikus Színházak” jövőjéről.

 Kik vannak jelen a Színkavalkádon? A fesztivál meghatározása: közösségi színházak fesztiválja. Mi a közösség szerepe?

Akik itt vannak, ugyanúgy belső motivációból csinálnak színházat, mint a profik. Némelyik csapat el is jutott egyfajta intézményesülésig, mások viszont valamilyen gyerek-, illetve diákszínjátszóból jönnek vagy valamilyen egyetemi színházi közegből. Sokan elég régóta ismerjük egymást, külön-külön sokféle amatőr színházi fesztiválon találkoztunk, de olyan korábban nem volt, amelyen mindenki részt vett volna. Gondoltuk, jó lenne egy ilyen találkozót is összehozni a Soltis Lajos Színházzal Celldömölkről, a Rév Színházi és Nevelési Társulattal Győrből, Budapestről a Radikális Szabadidő Színházzal, a Fejlesztés Alatt Q-val, a Trainingspottal, a Kerekasztallal, az Utcaszakkal, az Amarganttal és KB35-tel. Egy-két csapat most – vagy eddig még – kimaradt a Színkavalkádból, ezt nagyon sajnálom. Komáromi Sanyiék most a Teleszterion Műhellyel készültek a pápai Progressre, a pécsi Apolló Kulturális Egyesületet, az Escargo hajóját is mindig hívom, de rettentő elfoglaltak. Nem célunk világhírű fesztivált szervezni, ez a találkozás inkább arra szolgál, hogy minél őszintébben tudjunk kapcsolatot létesíteni egymással.

Szerinted nem is lenne arra szükség, hogy kinyissátok a fesztivált, hogy jelen legyenek az ún. „profi” közeg szereplői is?

Nem tudom, jót tenne-e. Arra viszont gondoltam, hogy a sajtót hívjuk. Zsűrit viszont biztos, hogy nem állítanék fel, mert azon aggódnék, hogy ha jön valaki, aki azt gondolja, nagyobb tudású, mint mások, akkor esetleg többet akarna beszélni, több figyelmet igényelne. De itt többek közt az a cél, hogy olyan emberek is megszólaljanak, akik egyébként nem szoktak hozzászólni a beszélgetésekhez, vagy akik tényleg nézőkként nézik az előadásokat, még ha valamelyest alkotók is. Ettől függetlenül rendszeresen fölmerül, hogy meghívjunk valakit, de még soha nem tudtuk olyan jól megszervezni a fesztivált, hogy időben értesítethessünk bárkit.

A közösség mindenképpen kulcsszó – ezt igazolja, hogy a vezetéseddel minden előadás után szakmai beszélgetést tartotok, ami pontos időbeosztás szerint zajlik, így mindenkire ugyanannyi idő jut. A közös nyelv és a játékszabályok maguktól alakultak ki vagy ez tudatos tanulási folyamat eredménye?

Azért bele kellett tanulni. Idén sajnos mindenki nagyon jó színvonalú produkcióval érkezett; volt egy-két előadás, ami nagyobb vitát gerjesztett, de olyan talán nem akadt, ami kiverte volna a biztosítékot. Régebben előfordultak túlkapások, néha nagy indulatokkal egymásnak estünk, de gyorsan eltűnt a dühödt hang. A cél az, hogy minél őszintébben működjön és előremutasson a beszélgetés. Arra érdemes figyelni, hogy senkinek ne legyen alacsony az energiaszintje, még akkor se, ha hullafáradtak vagyunk, mert egy beszélgetés akkor tud adni valamit, ha van valami pezsgés, ha gazdagodunk és energiát nyerünk általa. Én szeretem, ha még marad benne valamimiről beszélnünk, de azért a fél óra kevés; azt hiszem, most ilyesmik ennyi idő jutottak egy-egy előadásra. Így viszont nincsenek meg az óvatossági körök, rögtön belecsapunk a közepébe. Nem tudom, elkiabálhatom-e, de egyre inkább úgy tűnik, ezt a módszert – hogy zsűri nélkül, egymás között beszéljük meg a látottakat – Celldömölkön is alkalmazzák. Ha megpróbálnánjuk összehangolni a két fesztiváljainkat, lehetne lazább a program, lehetne több napos a találkozófesztivál és , juthatna elég idő a szakmai beszélgetésekre is.

Van valamilyen válogatási szempont vagy mindenki azt az előadást hozza el, amit szeretne?

Alapvetően mindenki azt hozza, amit szeretne, de azért van néhány szempont. Egy ideig az volt a trend, hogy egy csapat egy évben egy előadást csinál, most már mindenki többet csinál, lehetne válogatni. A Soltis Lajos Színház például eddig az a darabot hozta el, amivel fesztiválokra ment – nagy, egész estés felnőtt előadásokat – miközben a tevékenységük nagyrészt gyerekelőadások létrehozásából áll. Erre idén azt mondták, elhoznának egy gyerekelőadást, és ez tök jó volt. Az is cél, hogy kiderüljön, mit csinál a másik, mivel vág az élet sűrűjébe, hogyan tud fennmaradni. Ezek a fesztiválok azért gyakran kis szigetkék, búrácskák – csinálunk egy előadást, párszor el is tudjuk játszani, van rá közönség, de igazából fesztiválokra visszük, ahol mond róla három szót egy zsűri vagy minősíti és ennyi. Szerintem abban változott az amatőr közösség, hogy ma már mindenki tenni kíván azért, hogy legyen közönsége, hogy mások is lássák, ne csak mi nézzük egymást. Most már ez is egy szempont, amit a választás során mérlegelnek az ide érkezők. Amikor idén kiküldtük az értesítőket, azt javasoltam, hogy hozzunk kísérleti előadásokat is. Olyasmit, ami még nincs kész, nem tudjuk, jó lesz-e, mi lesz a sorsa, de mostanában érdekel minket. Többen is hoztak ilyen produkciót. Nekünk a KB35-tel volt egy félkész, munkabemutatós előadásunk, Formanek Csabiék előadása is kísérleti jellegű volt, ráadásul a verskoncert is új műfaj. A színházi nevelés irányába is elindultunk. Ez izgalmas, mert a kőszínházak is sorra készítik osztálytermi előadásaikat, leginkább a színházi nevelés az a terület, ami átjárhatóságot biztosít profik és amatőrök között, itt találkozik egymással a két közeg.

Látsz hasonló formai, tartalmi, gondolkodásbeli elemeket az előadásokban, szerinted hatnak egymásra a kezdettől jelen levő csapatok?

Nehéz kérdés. Biztos hatnak egymásra, de azért szerencsésnek látom, hogy sajátos irányokba haladnak, nincs nagy összehangolódás. Alapvető törekvés, hogy tudjunk egymásról, tudjuk, a másik éppen merre tart és tudjunk beszélni arról, ki mit, miért lát fontosnak. A színház maga is közösségi tevékenység, nem csak egy rendező feltárulkozása, hanem a nézőkkel való találkozás, kapcsolatteremtő műfaj, ezért elég jó fórum arra, hogy lássuk, kinek mi működik, mi nem. Nincs egyezség köztünk a pontos megnevezésben sem, leginkább amatőr vagy közösségi színházak találkozójának hívjuk magunkat. Én vállalnám az amatőrt, de sokan azt mondják, hogy ez félreérthető.

Szerinted nem?

Mi például, a KB35 nem kapunk pénzt azért, hogy színházat csinálunk. Illetve ez nem teljesen igaz – néha pályázunk, és most a Mu Színházban előadásonként kapunk egy jelképes összeget, de ez arra elég, hogy utazzunk, elmenjünk egy tréningre és ki tudjunk bérelni három napra egy épületet. Ez szerintem amatőr működés. A színház mellett mindenki dolgozik, sokan pedagógusok. Száz-százötven ember járt a fesztiválon, szerintem ebből olyan tíz-tizenöt élhet csak a színházból.

Egy korábbi interjúban azt mondod: „Nem annyira rendezői, inkább közösségi színházat csinálunk.” Többen is rendeztek már, rendeznek most is a KB35-ben. A két irány szemben áll egymással vagy éppenhogy egységet alkot?

Amikor ezt mondtam, akkor még más felállásban működtünk, én és Kovács Zoltán rendeztünk és a gyerek, diák korosztályt Kovács Anna és Fodor Évi vitte. Azóta Malik Gábor és Boda Tibi is rendez nálunk és ők, főleg Boda Tibi nagyon más típusú rendezők. De igen, ha én rendezek, közösen születnek döntések. Vagy ami még fontosabb: nem csinálhatunk olyasmit a színpadon, amivel nem tud minden egyes ember azonosulni. Valaki többet foglalkozik a készülő darabbal – ez a rendező –, ő több javaslatot hoz, vannak határozott elképzelései, de az nem fordulhat elő, hogy valaki nem hisz abban, amit csinálnia kell, nincs kötelező feladat. A munka az egyezségre épül, ezért beszélgetnünk, vitatkoznunk kell egymással. Így születik olyan előadás, amit mindannyian magunkénak érzünk. A színkavalkádos előadások egy része konszenzusos alapon születik, másik része nem. Most a KB35-ben is volt olyan előadás – az Engedj ki, amit a Szörprájzparti alapján rendezett Boda Tibi –, ami biztos, hogy inkább a rendezői színház felé mutat. És azt gyanítom, Formanek Csabiék előadása is inkább rendezői színház. Közben meg, tudja a fene, Csabi a játszókat is bevonta a munkába és azok az emberek maradtak benne az előadásban, akik hozzá tudtak tenni. Szerintem az a fajta rendezői színház, ami nagyokat futott pár évtizede, lassan kimerül. Már jó ideje úgy látszik, hogy a szabadúszás nem igazán működik, nem ad valódi szabadságot, szemben a társulati léttel. Rengeteg színész társulatban érik be, rengeteg rendezőnek jót tesz, ha van társulata. Ez a közösség felé irányítja a figyelmet.

Milyen célokat tűztetek ki a KB35-tel?

Az fix, hogy megpróbálunk együtt maradni, ameddig csak lehet. Most például rendszeresen játszunk a Mu Színházban, van három rendezőnk és érkezik hozzánk egy külsős rendező is, Perényi Balázs. A működési struktúrából kifolyólag egy-egy ember maximum havi egy előadást tud bevállalni, és ez igazából nagyon kevés. Ha ügyesen szervezzük a három futó produkciót, évi harminc előadást tudunk játszani. Ez azt jelenti, hogy a KB35 egy kicsit több mint hobbi, de még nem szakma. Nem is szeretnénk sokat fellépő produkciós színházzá alakulni. Hárman-öten szeretnénk létrehozni egy színházi nevelési szekciót, nagyon örülnék, ha ez elindulna. Jó lenne, ha minél több inárcsi esemény is lenne, hiszen Inárcson otthon vagyunk. Most a Mu Színházzal közösen részt veszünk egy pályázatban, ami a szép korúakat célozza meg, velük próbálunk egy közösséget kialakítani Inárcson. Én drámatanárként is dolgozom, a Családsegítő Szolgálattal működöm együtt, minden pénteken gyerekeknek tartunk foglalkozást. A gyerekek egymás közt most elég roncsolt kapcsolatokban léteznek. Iszonyatos hatást gyakorol rájuk a média és a figyelemhiány, de valahogy meg kell tanulni együtt lenni. Ehhez pedig kell egy minta. Ezt szeretnénk biztosítani számukra. A gyerekek nagyon szeretik, hogy felnőttek foglalkoznak velük, hogy játszunk, történeteket mesélünk és vázolunk fel klasszikus drámaórás szerkezetben. Mivel sok-sok problémával küzdenek, látszik, hogy számít a jelenlétünk, hogy tudunk nekik adni valamit, és ez remek érzés.

A fesztiválon részt vesz az inárcsi közösség?

Az inárcsi előadásokon többen voltak, mert a „honi csapat” még megmozgatja a közösséget. A felnőtt társulatnak már százharminc-száznegyven nézője van. Ez nem olyan nagy arány, valójában még nem állunk szoros kapcsolatban a faluval, de folyamatosan fejlődik a dolog. A fesztiválra viszont kevesebben jönnek . Nem is tudom, az ő ízlésük szerint való-e, de általában mi sem szoktuk figyelembe venni, hogy vajon mit szeretnének. Egy olyan előadásunk volt, a Titanic vízirevü, amiben arra törekedtünk, hogy tényleg inárcsi előadás legyen. Azt hiszem, olyan lett, de máshol is szép karriert futott be.

Milyen egy inárcsi előadás?

Mindenképp érthető, van története. Sok olyan előadást csináltunk, amelynek nincs története, hanem mozaikosan építkezik, költői és reális síkokon is mozog. De azt hiszem, a közönségünk jobban szereti, ha van történet, ha vidéki közegben játszódik, ha ismerős helyzeteket ábrázol.

Szerintem lehet „nevelni” a közönséget, tágítani a perspektívát, vannak tanítható nyelvek.

Igen, az egész biztos. Mi ebben Inárcson gyerekcipőben járunk. Az inárcsi színházi hagyomány már 27 éves, de közönséget nevelni nehéz ügy és ehhez a mi kapacitásunk – az, hogy Inárcson igazából évente hármat-ötöt tudunk játszani – talán kevés. Néha érkeznek vendégelőadások, ami jó dolog. Szóval mutatkozik fejlődés, csak lassan. Egy ötezer fős településnél a százharminc fős közönség is eredmény.

A harmadik napon, amikor egy inárcsi bácsi lecsót főzött a fesztiválozóknak, egyre bővülő körben a folytatás lehetőségeiről beszélgettetek. Felmerült a szövetség megalapításának kérdése, rögtön özönlöttek is a névötletek – így például a Mutyi: Magyar Underground Tyiatr. Mi lesz a Mutyival? Meg fog alakulni?

Én nem a Mutyira szavazok. Szerintem a Fideszt kellene megalapítanunk, a Fiatal Demokratikus Színházakat. Valami meg fog alakulni. Az első pár lépés a szokásos módon zajlik: létrejött egy levelezőlista, ezen szerepelnek azok a csapatok, akik meg akarják alapítani ezt a kis majdnem-szövetséget, ezen a levelezőlistán köszöntöttük egymást és azóta hallgatunk. Várjuk az inárcsi kertben történt beszélgetés összefoglalóját azoktól, akik vállalták, hogy lejegyzik. Azt hiszem, ha erősödik a tevékenységünk, annyit el tudunk érni, hogy egy kicsit összekapcsoljuk a közönségeinket. Bár mindenki nagyon leterhelt, abban megegyeztünk, hogy egy minimális programot igyekszünk megvalósítani, ami inkább az érdekképviseletre koncentrál. Rengeteg kérdést fölvet a kezdeményezés, ezekre én nem szeretek válaszolni, mert szerintem ezt a közösséget a baráti kapcsolatok tartják össze, de ugyanebben a közegben mások erősebb kapcsolódásokat látnak. Nehéz, mert belépni szövetségekbe, vagy igazi szövetséget alakítani nem szeretnénk – némelyik csapat működését a szövetségre áldozott körülbelül tíz százalék teljesen lenullázná. Nekem nagy álmom egyszerűen csak együtt maradni emberekkel és színháztól függetlenül, közösségként valamilyen módon segíteni egymást. Ennek igazi ereje van. Kell a közösségi erő ahhoz, hogy az élet fontos dolgaival foglalkozzhassunk, ne például az anyagi biztonsággal, mert abban nagyon ki lehet merülni. Most, hogy a szociális háló teljesen megszűnt, a saját betegellátásod, nyugdíjad sincs a kezedben, csak az maradt, amit egymásnak tudunk adni. A közösség biztonságot ad és ezzel szabadságot is. Alkotni pedig csak akkor tudsz, ha szabad vagy.

Készítette: Varga Zsófia

Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..