Takács Mira: Nem muszáj szó szerint elsüllyedni

2013. 06. 29. Színkavalkád Fesztivál - fotó: Somogyi Tamás

2013. 06. 29. Színkavalkád Fesztivál – fotó: Somogyi Tamás

forrás: http://librarius.hu/2015/01/01/kb35-nem-muszaj-szo-szerint-elsullyedni/

Az inárcsi KB35 Társulat szombati Titanic vízirevüje a MU Színházban eleinte olyan volt, mint amikor vendégségbe mész a jó fej unokatesódhoz, akit csak azért látsz ritkán, mert messze lakik. Betessékeltek, elmondták, hogy itt senkinek nem az a tisztes polgári foglalkozása, hogy színész, van köztük adóellenőrtől kezdve önkormányzati dolgozón át gyermekgondozóig mindenféle foglalkozású.

Leültünk két oldalt, játékból egy hajó két oldalán, nagyon oldott hangulatban, mintha nem is színházba jöttünk volna. A sarokban négy zenész a Titanic összetéveszthetetlen dallamát játszotta, nagyon bájos volt, fülig ért a szám, a többieknek is. Mint mikor tudod, hogy szívesen látnak.

NOSZTALGIA, NEM A KÖNNYMORZSOLÓS FAJTÁBÓL

Tizenhárom éves koromban kitaláltam, hogy akkora énekesnő leszek, mint Celine Dion. Naná, hogy akkor jött ki a Titanic, és miután megnéztük mi kisvárosi kislányok a kisvárosi moziban, mindenki DiCaprio felesége akart lenni. Engem nem vonzott annyira, inkább lázban égve ültem a magnó mellett és rajta tartottam az ujjamat a rec gombon, hogy hátha a My Heart Will Go On lesz a következő szám a rádióban. Órákon át. Nyárra megtanultam, iszonyúan készültem rá, hogy előadom ország-világ előtt. Vagyis a szomszéd Julcsiék teraszán. Julcsinak, az anyukájának, az enyémnek, a húgomnak meg a Tina nevű vizslának, aki vonyítva szállt be mellém egy kritikus ponton. Nagyon élveztem, ők meg túlságosan szerettek, és sikítva tapsoltak. Nekem meg sem fordult a fejemben akkor, hogy nem én leszek a következő Celine Dion. Azért meséltem el, mert hasonló esetlenséget mutat be Tasnádi István darabja.

MINDENKIT ISMERSZ ITT

Kezdetben negyed óráig kapkodtuk a fejünket, hogy ki kinek a kicsodája Alsó-Belesd dicső falujában. Mint amikor véletlenül kihallgatsz egy beszélgetést, ahol röpködnek az ismeretlen nevek. Lehetnénk akárhol az országban, ahol a fémtolvajok ellopják a falutáblát, és a polgármester úgy dönt, hogy semmiség megforgatni a csatornázásra kapott támogatást. Ugyanolyan közösség ez, mint amit panelra vetítve a Szomszédok vázolt fel anno, ismerős sztereotip figurákkal és problémákkal. Belesden lakik a kalandvágyó srác, aki visszajött, hogy segítsen elmaradt faluján, az otthagyott és azóta is sértődött barát, az elfelejtett szerelmes lány, akinek lesz még meglepetése, meg a kitörni vágyó postáskisasszony. Igyekeznek felújítani a Szárcsa 11-et, a monarchiából megmaradt állóhajót, hogy lendítsenek valamit a valóságukon, és némileg sikerül is. Bár a cím kicsit aláássa a reményt.

LÁTTUNK MÁR ILYET, DE MOST SZABAD RÖHÖGNI

Nem újak, de ezúttal nem kell őket sem sajnálni, sem megmenteni. Ebben a fényben annyira könnyedek, jó értelemben plasztikusak, mint egy vándorcirkusz komédiásai, éppen úgy mórikálják magukat a zenés részeknél is. És ettől annyira kedvesek és szerethetők, semmi sem véresen komoly, felhatalmaz, hogy röhögjünk a nagy magyar vidéki valóságon. Szép összhangban működik, hogy hétköznapi emberek játszanak hétköznapi embereket. De a hangsúly a játékon van, nem ismerjük a szereplők valóságát, nem is civilben vannak jelen, viszont az intelligens humor, amivel Belesdhez nyúlnak, magával ragadó. Kényelmesen piszkáló előadást mutatott nekünk a KB35 így karácsony előtt.

Címke , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..