Az Inárcson, június első hétvégéjén második alkalommal megrendezett IDE Feszten zsűriként vettem részt nagy örömmel, ugyanis végig úgy éreztem, hogy az történik a Zrumeczky Dezső Művelődési Házban, aminek egy színjátszó fesztiválon történnie kell: diákokat, 14-18 éves fiatalokat látunk a színpadon, amint számukra és így számunkra is fontos gondolatokat, történeteket, érzéseket, ötleteket osztanak meg velünk, akik a nézőtéren ülünk, és nagy figyelemmel és empátiával fogadjuk be a hatásokat, amik bennünket érnek. Természetesen a fenti mondatot olvasva sokan azt gondolhatják, hogy ez nyilvánvaló és banális, hisz mi más történne egy ilyen fesztiválon, és valóban sokszor ez történik, vagy valami ehhez hasonló, de talán ritkán lehet ennyire tisztán és egyértelműen megtapasztalni. Hogy ez miért valósulhatott meg így? Nyilván sok szerencsés együttállásnak köszönhető: hozzájárul minden tényező, amiből egy ilyen fesztivál összeáll. Kell hozzá a szervezők nagy odafigyelése és tapasztalata, hogy látszik, minden korábbi tapasztalatukból lepárolva érzik, hogy mi a tétje egy-egy csoport színpadra állásának, és igyekeznek mindenben segíteni ezt. Kell hozzá, hogy olyan csoportok legyenek a meghívottak, amelyek közös ismérve a nyitottság és a közlésvágy. Kell egy olyan színházi tér, amely jól tudja segíteni az előadások artikulálását, hogy létrejöhessen a színházi élmény, amikor játszók és közönség lélegzése közössé tud válni a legfontosabb pontokon. És természetesen kellenek az előadások, amelyek az önazonosságra, hiteles fogalmazásmódra törekszenek, és magas szinten meg is valósítják ezt. Emellett természetesen rengeteg olyan apró részlet kell még, amit nem tudok, talán nem is lehet mind számba venni.
Az első előadás a kecskeméti Kadásokk Dürenmatt-adaptációja volt, Az öreg hölgy látogatása Sárosi Gábor rendezésében. Ez a produkció anyagát tekintve kilógott a fesztivál műsorából, ugyanis ez volt az egyetlen olyan előadás, amely egy korábban létező irodalmi alkotás, egy dráma interpretálására tett kísérletet. A többi csoport ugyanis saját ötletekből, rögzített improvizációkból született jelenetekből építkezett. Egy drámafeldolgozás esetében mindig az a legnagyobb kérdés, hogy mennyire sikerül a rendezőnek, illetve a csoportnak magáévá tennie az anyagot: valóban megtörténnek-e a színpadon azok a szituációk, amelyek a dráma cselekményét adják, illetve valóban itt és most a játszók számára fontos kérdésekkel foglalkozunk-e, amire emiatt érdemes odafigyelnünk, mert valódi jelenléttel történik valami, tehát színház jön létre.
A darab jelen esetben sok szempontból elég nagy falat, ugyanis egy olyan történetet dolgoz fel, amely nagyon kemény etikai kérdéseket vet fel meglehetősen szikár, példázatos stílusban, ráadásul a történet szereplői olyan felnőtt emberek, akik nagyon súlyos, bűnökkel teli múltat tudhatnak maguk mögött (a dráma éppen ennek a múltnak a feltárulásáról és következményeiről szól). Innen nézve a diákoknak kevés kapaszkodójuk van, az előadás könnyen illusztratívvá válhat. Másrészt éppen a példázatosság, a letisztult fogalmazásmód és az erős erkölcsi kérdések teremthetik meg a kapcsolódási pontokat is a drámához, hiszen, ha sikerül ezeket a kérdéseket úgy forgatni, hogy az kamaszok számára is jelentsen valamit, akkor a példázat feltölthető saját anyaggal. A Kadásokk előadása sokszor képes elérni ezt, ugyanis tisztán ragadták meg a számukra releváns nézőpontot: arról játszanak, hogy a felnőttek világa milyen hazugságokból hozza létre a szétesést, a lezüllést, ami végig érezhető a darab folyamán. Ami az elején a provincializmusban van jelen (remekül, keresetlen humorral ragadja ezt meg a játék a szagokkal, illetve a vonatok átvonulásának hangja), az a végére feltárul, mint teljes erkölcsi romlottság: a másik ember iránti kegyetlenség és érzéketlenségből fakadó bűn. Az előadás nem tud végig egyenletes színvonalú maradni (ami nyilván a játszók különböző gyakorlottságából is adódik) és kissé hosszabb a kelleténél, de végig érződik a pontos kérdésfeltevésből adódó pontos vonalvezetés, amihez szükséges a főszereplők érett és valódi drámaiságot teremteni képes játéka (Király Kata, Cseh Orsolya, K. Szabó Csenger).
A Ködvelők Társulat előadása, Ez mind megvolt… címmel saját improvizációkra, ötletekre épült. Rengeteg ötlettel, végig hiteles és élő játékkal mesélték el egy fiú történetét, aki lemegy a pincébe, hogy rendet tegyen, és megtalál régi tárgyakat, amelyek mind egy-egy fontos, legtöbbször fájó emléket hoznak elő a múltjából. Az emlékekhez tartozó szereplők teljes természetességgel jelennek meg a pince terében, bár ennek általában a fiú nem nagyon örül. Az emlékeket sokszor csak közösen elmesélik, máskor egy-egy kulcspillanat meg is jelenítődik. Az emlékekből egy szorongásokkal teli gyermek- és kamaszkor képe rajzolódik ki, így az előadás végére, a múltbeli szereplők támogatásával a szorongásoktól való megszabadulás válik központi témává, ami a nézőkben biztosan megtörténik a remek humor hatására. A játszók mind nagyon fesztelenül, természetesen és színesen vannak jelen a színpadon, magabiztosan uralják a teret. Kiemelkedik közülük a fiút játszó Pécz Roland, a Mocsári Berzekert játszó Balog Gellért és az első szerelmet játszó László Lili.
A budapesti Ady Endre Gimnázium színjátszó csoportja, a Versus Játékmester című előadásával hatalmas lépést tett abba az irányba, hogy egy nagyon jó csoporttá váljon. Különösen fontos ez a lépés arra való tekintettel, hogy gyakorlatilag ez volt az első fellépésük, ugyanis szeptemberben kezdték a munkát Fodor Évával. A versekből (köztük több a szereplők által írt versből) és improvizációkból született előadás végig meggyőz hitelességével és személyességével. A játszók bátran vállalják fel magukat, és ez által nagyon sok erős, jelen időben megtörténő pillanattal ajándékozzák meg a nézőket, ami bőven ellensúlyozza a rutintalanságból fakadó ügyetlenségeket, sutább gesztusokat, civil pillanatokat. Így egy nagyon szerethető, nyíltszívű előadás jön létre a fiúk és lányok viszonyának útvesztőiről, a kamaszkori érzelmek kiismerhetetlenségéről, a magányról és feloldására tett próbálkozásokról. A játék motorja, és legemlékezetesebb játszója Urszinyi Ádám, aki érett és személyes játékával a többieknek is példát mutat, de sok szereplőtől láthatunk nagyon szép pillanatokat. A nehéz, sokszor fájdalmas téma ellenére fontos jellemzője az előadásnak a humor állandó jelenléte is.
Az inárcsi Körforgalom csoport Kérdés nélkül című előadása szintén saját ötletekből született. Nagyon feszült és szikár párbeszédekből, pontosan és sallangmentesen artikulált mondatokból bontakozik ki egy történet, illetve lényegében annak egy fontos döntéshelyzetének kibontása, amely egy elképzelt, de az előadás világa szerint valóságos világba való átlépés lehetősége körül forog. Ez a világ választ jelenthet bizonyos problémákra, az örök élet lehetőségét ajánlja, de azzal a feltétellel, hogy aki ott él, az nem kérdezhet soha semmit. Az előadás középpontjában mégsem ez áll, hanem inkább az a helyzet, hogy valaki 17 évesen úgy dönt: mindent és mindenkit ott hagy. A többi szereplő, akik különböző érzelmi viszonyban vannak a főhőssel (Somogyi Tamás játssza pontosan és erőteljesen), azzal a problémával szembesülnek, hogy mit tehetnek, mit tegyenek, mit kell tenniük ebben a helyzetben, hogyan segítsenek valakin, aki fontos nekik, egyáltalán segítségre szorul-e. A páros jelenetek, amelyekben ezek a kérdések kibomlanak nagyon érzékenyen és pontosan villantják fel ezeket a bonyolult érzelmi viszonyokat. Az előadás rövid, így nem válik egyhangúvá a feszült páros jelenetek sorozata, végig fennmarad a figyelem. A dramaturgiai munka rovására írandó viszont, hogy nehezen kibogozható a történet, és a másik világ képe sem rajzolódik ki igazán plasztikusan, így az is kissé homályos marad.
A bagi Fapihe Szerelmek és más szívózások című előadását az előzőhöz hasonlóan Szivák-Tóth Viktor rendezte, és ez is saját improvizációkból készült. Egy kiérlelt előadást láthattunk, amely épp itt találta meg végleges és jól működő terét: egy pástszínpadon zajlanak a szintén jórészt páros jelenetek, így testközelbe hozva őket a nézőkhöz. A játék igényli is ezt az intimitást, ugyanis nagy erősségét éppen a kis gesztusok, a finom, tekintetváltások, az érzékeny egymásra figyelés adja. A rendkívül színesen és hitelesen előadott jelenetekben a gyerekek nagyon éretten, pontosan fogalmaznak, ami a drámapedagógiai munkának köszönhető hasonlóan az előző előadáshoz. Érződik, hogy a gyerekek olyan problémákról fogalmaznak nagyon pontosan, ami belőlük fakad, ami egyértelműen a sajátjuk. Rengeteg emlékezetes gesztus és mondat marad az előadás után (Zsabin Annamária, Paltán Gergő és Volter Domonkos talán a legemlékezetesebb, de nagyon egységes végig a játék színvonala), ahogyan emlékezetes a jó ritmusban visszatérő parodisztikus dalbetét is.
Kovács Zoltán
