Nézőpont – Kritikák a II. Színkavalkád fesztivál első napjának előadásairól

„Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.

 Ez a lecke mindenre vonatkozik.”
Jamamoto Cunetomo – Hagakure

A szamurájok kódexének több száz éves tanítását a színházra is értelmezhetjük. Ha az alkotó szem elől téveszti a célt (a színész a karakter mozgatórugóit, saját motivációit; a rendező az előadás létrehozásának az okát), akkor a végigdolgozott próbafolyamat alatt ugyanúgy „vizes lesz”, azaz idejét, energiáját, kreativitását ugyanúgy beáldozza az előadás oltárán,  ám valós eredményt nem fog elérni. Viszont bármilyen sűrűn essen az eső, azaz bármilyen akadály, nehézség hátráltassa is a munkát, ha a színházcsináló kitart az eredetileg meghatározott (művészi) cél mellett, akkor valós esélye van maradandót alkotni. Természetesen az aktuális próbafolyamat módszerének gyakorlata, a jelenetek és szerepek dinamikája menet közben formálódhat, változhat, ám ez nem mond ellent az alaptételnek.

E hosszas és kicsit talán körülményes bevezetőt azért tartottam fontosnak, mert ebből a szempontból fogom megvizsgálni a fesztivál (időrendben) első három előadását.

 

Rögtön a nyitóelőadás kérdéseket vetett fel bennem. A Soltis Lajos Színház Téveszmék című produkciója az első pillanatban magába szippantott erős vizualitásával és színészi jelenléteivel. Ezen a két vonalon az előadás végig magas szinten teljesített, ám amint elkezdett bonyolódni a cselekmény és elkezdtek körvonalazódni a szereplők konfliktusai, úgy gyengült a rám kifejtett hatása.

Bár gyönyörű és többértelmű képek váltották egymást a színpadon (a világítást, a díszleteket és a jelmezeket külön ki kell emelnem), és a szereplők jelenléte és sokszínűsége is lenyűgözött; lassan külső szemlélővé váltam, aki elemez, gondolkodik, szemlélődik, gyönyörködik – de semmiképpen sem átél.

teveszmek

Talán maga a szöveg sem segítette a játszókat kellőképp. Rengeteg tartalom kimondatott, első nézésre/hallásra egymáshoz nagyon gyenge szálon kötődő jelentéstartalmak, témák sorjáztak, filozofálgatásokat hallottunk – ami meggyőződésem, hogy a színház halála –, és mindezek ellenére a talány talány maradt. Azaz, pontosabban, kiderült, hogy nincs is talány. Vagy elfogadja a néző az alapszituációt (egy gyerekverssel embereket gyilkolnak), vagy nem. (Mint az előadás utáni beszélgetésből, elemzésből kiderült, volt aki az utóbbi kategóriába tartozott.)

A rengeteg színes karakter és mellékszál (veszekedő pár, idióta tv-médium) sem tesz hozzá  az előadás fő irányvonalához. A főbb karakterek pedig (hiába az erős színészi jelenlét) mintha végig egy helyben topognának, kapcsolataik kicsit felszínesek maradnak, aztán egyszer csak (nem váratlanul, hanem esetlegesen) drasztikus döntéseket hoznak A főhős tragédiája így már nem lep meg, nem rendít meg.

Mintha a vitathatatlanul erőteljes vizuális és színészi bravúrok kidolgozása közben a lényegi kérdések kifejtése (a szereplők kapcsolatainak rendszere, a főhős belső útja) háttérbe szorult volna.

Biztos vagyok benne, ha az általam az egyik legerőteljesebbnek tartott társulat letisztázza, finomítja az előadás fent említett fonalait, akkor egy igazán erős, katartikus előadás válik a Téveszmékből.

 

Ács Tamás vállalkozása (Franz Kafka Jelentés az Akadémiának című novellájából monodrámát csinálni) sem sorolható a könnyed próbatételek közé. Egy eredetileg nem színpadra szánt szöveg, valamint saját testének, hangjának, jelenlétének segítségével 50 percen keresztül fenntartani a néző figyelmét nem egyszerű színészi feladat. Ő azonban ennél is többet tesz: az „elemberesedett” majom megjelenítésével, és átváltozásának történetének elmesélésével komoly kérdéseket vet fel a nézőben emberi mivoltának alapvető kérdéseiről.

jelentes

A remek szöveg is ezeket a kérdéseket fejtegeti, ám Tamás zseniális játéka még magasabb szintre emeli az előadást. A karakter (Rőt Péter) majom-létéből rajta maradt gesztusainak megjelenítése, mozgása, fel-feltörő nyihogása, ezerarcú mimikája nem öncélú színész-bravúr, hanem egy identitását vesztett lény vergődése, aki – ahogy azt az embertől ügyesen eltanulta – az italba menekül. És ez a figura igazi tragédiája, mely a nézőt is megrendíti.

A színészt, saját bevallása szerint, az előadás létrehozása közben leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy mit is jelent embernek lenni. Bennem is hasonló kérdéseket vetett fel az előadás, és a válaszok nem festenek túl jó képet a „felsőbbrendű fajról”.

Ám ez már legyen az én problémám.

 

Az első nap utolsó előadásáról (Kerekasztal Színházi Nevelési KözpontCsontketrec) nem könnyű megfogalmazni a gondolataimat, mivel egy általam kevésbé ismert műfajról kell szót ejtenem. A drámapedagógiát és módszereit csak nagyon felületesen ismerem, így az olvasó remélem elnézi nekem, hogy inkább a foglalkozás színházi részét fejtem ki bővebben.

Miután a foglalkozás vezetője rövid bevezetőjében felvázolta, hogy mi fog történni az előttünk álló uszkve két órában egy jelenetet tekinthettünk meg egy igen szimbolikus helyzetről. Egy férfi egy hatalmas guruló ketrecben egy (a szerep szerint) tíz éves lányt húz maga után, aki a nyakánál fogva még meg is van kötve. Ruházatuk szedett-vedett (ahogy a „jármű” is), elgyötörtnek tűnnek. Időnként vadászrepülők húznak el a fejük felett (erőteljes hangeffekt), nem sok jót sejtetve.

csontketrec

A két szereplő kapcsolata talányos. Félelem, kötődés, egymásrautaltság, megalázottság, elnyomás – ilyen és hasonló fogalmak merülnek fel bennem. Kevés szó, finoman kidolgozott gesztusok, erős jelenlét. A jelenet „cselekményét” egy újabb szereplő felbukkanása adja, egy fiatal férfié, aki a szabadulást kínálja fel a lánynak. Elfogadja-e avagy sem? A játszók és a jelenet erre már nem adnak választ.

A színészi játék intenzitására, a jelenet feszültségére jó példa, hogy a nézőtéren mellettem ülő, sokat látott színész-kolléga többször összerezzen félelmében, ha lenne karfa a székén, akkor biztosan két kézzel szorítaná.

Tényleg hihetetlenül erős atmoszférát teremtenek a játszók, talán a fiatal férfit játszó színész lóg ki kicsit a képből. Mind jelenléte, mind színészi eszköztára gyengébb a társaiénál. Ám a lényeg, hogy a jelenet működik, rengeteg asszociációt kelt a nézőkben. És mint kiderül, ez volt a cél. (Ne feledjük a Cunetomo-idézetet!)

A foglalkozás ugyanis interaktív módon folytatódik. Először gondolatainkat a ketrec falaira ragasztott szalagokra írjuk, majd kisebb csoportokban előzmény-jeleneteket csinálunk, amiket be is mutatunk egymásnak.

csontketrec2

Végül – ismét a nézők soraiból verbuvált játszók előadásában – egy lehetséges befejezését is megtekintjük a jelenetnek. Mindeközben – a foglalkozás vezetőjének moderálásával – ki- és megbeszéljük az élményeket.

Hogy egyszerűen fogalmazzak: van mit.

 

Horváth Gergely, 2013-07-03

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.