Kedves Olvasó!
A következő néhány írás egyelőre egyetlen néző benyomásait tükrözi. Amint láthatod, a WSO gáláján bemutatott előadások egy részéről nem készült beszámoló. Ha magad is láttad az előadásokat, akkor bátran szólj hozzá, ha egy előadásról szeretnél hosszabban írni, akkor azt beemelem a főszövegbe is. Ehhez csupán regisztrálnod kell, ami egyrészt ingyenes, másrészt reklámszövegekkel sem bombázunk majd.
A félkövérrel kiemelt szövegrészek az egyes csapatok saját bemutatkozói, az alkotói oldal, ami utána jön, a nézői oldal – remélhetőleg egyre gyarapodó számú – vélemény-nyilvánítása.
Szivák-Tóth Viktor
JÚNIUS 10., PÉNTEK
13.00 VOJTINA BÁBSZÍNHÁZ
Lenszirom Színház: Lidércek (15’)
Nyírbátori Kulturális Nonprofit Kft., Nyirbátor
Csoportvezető-rendező: Vona Éva
A csoport 6 évvel ezelőtt jött létre Nyírbátorban ugyan, de a bátori gyerekek mellett sokan járnak be a környező településekről is. A stúdiózás – beszéd, mozgás és színészmesterség órák – mellett minden évben bemutatunk egy nagyobb lélegzetű előadást (A Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig, Bocsáss meg madárijesztő, Lúdas Matyi), és mellette készítünk egy fesztivál- előadást is. Idén egy cseh meseírónőtől, Maria Durickovatól a Lidércek című mesét dolgoztuk színpadra.
Az előadást az egységes stílus és a mese-megjelenítésből adódó stilizáció kidolgozottsága, az aprólékos koreográfia és a színházi igényesség jellemezte. A teret a háttérben felfüggesztett félig áttetsző két selyem hatású függöny, közöttük két szék adta, ehhez járult a játszók fekete egyen öltözete, és oldalt a gyerekek által megszólaltatott effekt-hangszerek. A függönyök leeresztésével árny-játékként folytatódhatott az előadás, illetve a félig áttetsző jellegük miatt a függöny mögött, a háttérben a játszók testéből megformált képek megjelenítésére is alkalmassá vált ez a megoldás.
A drámai szál a lidércek által elrabolt Szemecske kiszabadítása kapcsán hozott néhány izgalmas helyzetet, ám összességében inkább a mese képi megjelenítése volt a cél –a fő szándék valószínűleg az volt, hogy mindez minél izgalmasabban történjen. A közösségi játék, a hanghatások, a beállított képek így – a történetmesélésen túl – az erős atmoszféra-teremtés szolgálatába állítódtak. Minden mozzanathoz meg kellett találni a megfelelő ötletet, ezek sohasem első megoldások voltak, ám ekkora mennyiségű ötletdömping esetében előfordult bőven, hogy innen-onnan már jól ismert eszközt is segítségül hívtak. Ezeket is jó ízléssel válogatta össze Vona Éva – ilyen volt a függönynek nekifeszített torz arcokból komponált lidérc-világ megjelenítése – ugyanakkor sokkal izgalmasabbak voltak az olyan eredeti ötletek, mint a répa-vetés, ami megidézte a vetés mozdulatait is, a répákat azonban az oldalról berepülő narancs színű textilek (ruhadarabok) jelezték, vagy a csizma helyettesítése egy egyszerű vörös kendővel. Utóbbiak kapcsán jól érzékelhető a stilizáció megfelelő szinten történő kidolgozottsága: nem a teljes absztrakció felé haladt – a történetvezetéshez szükség volt az ismerős, hétköznapi elemekre is – ugyanakkor nem maradt meg teljesen a realitás szintjén sem. (A sírás stilizálására szolgáló kórusban történő lihegés azonban a szerencsétlenebb megvalósítások közé tartozik – a lihegés eleve az átéltség hiánypótlója ebben a helyzetben, így leginkább paródiaként volt értelmezhető, ez azonban egyáltalán nem volt jellemző az előadás egészére, így a játszók pusztán egy rossz technika alkalmazását mutathatták meg.)
A játszók képzettsége irigylésre méltó, mind a beszéd, mind a mozgás kivitelezése biztos és magas szintű tudásról árulkodott. Így a hangszerek mellett a játszók suttogásaiból, mozgás-etűdjeiből is erős atmoszféra keletkezett. A meglévő gazdag eszköztár azonban – a történet-mesélés előtérbe kerülésével, a drámai helyzetek csekély számának köszönhetően – leginkább az érzelmi kivetítést, egyfajta érzelmi illusztrációt szolgált, a megteremtett atmoszférában a gyerekek élő játékkal vettek részt, ugyanakkor az egyénítés hiányában gyakran, ha nem is első szintű, ám mégiscsak sablon megoldásokban találták meg a biztonságot jelentő támpontokat. (A lidércek megjelenítése egyébként sem könnyű feladat, hiszen egy teljesen ismeretlen világot kell teremteni, talán élőbbé válhatott volna az ilyen típusú közösségi játék a résztvevők közötti státusz-játékok kidolgozásával, ami az egyénítés mellett a hétköznapi élettel való rokonságot is megteremthette volna a játszók számára.)
A játék maga az „én tudok egy nagyon jó történetet” típusú keretben zajlott, a narrátor azonban az előadás végére egyre inkább levált a „film”-ről, noha a történet kezdetén a közösség játékossága és a megjelenített lidércek csalogató játékának hasonlósága révén észrevétlenül történhetett meg a jelen-idejű játék és a mesélés közötti váltás. A narrátor leválása valószínűleg annak volt köszönhető, hogy kevéssé motiváltan merült fel a történet, nem volt világos, miért is izgalmas a keretben szereplők számára épp ez a mese, így a viszony hiányában csupán a nézőkhöz való kiszólás, a nézők informálása maradt meg. Noha az előadás végén elhangzó „Bújj, bújj zöld ág”, és a kulcslyukon való áthaladás a felnövekedés témájára utal, az ezzel való szembesülés nem történt meg a keret, illetve a narrátor által megjelenített szinten. Ugyanakkor a munka igényessége, a ritmushibáktól mentesen végigvitt előadás nem igen hagyott időt a néző számára, hogy kizökkentség az efféle zavaró jelenségek.
Sz-T V
Lajtorja csoport: „Mézben avagy sárban” – zenes szándékrevü (24’)
József Attila Közösségi Ház, Szabadszállás
Csoportvezető-rendező: Török László
A szabadszállási Latorja csoport ebben az évben lépi át nagykorúságának küszöbét. 18 éve zajlik a játék, magunk és mások örömére, okulására. Ez idő alatt többszázan járták meg a dráma- és színjáték létrafokait. A jelenlegi csoport elődei nyomába lépett, és a huszadik találkozóra éppen a tizedik Lajtorja-előadással, egy sorsot és színpadi formákat egyaránt faggató zenés szándékrevüvel érkeztünk. A darabban már benne van egy emlékezetes vajdasági fellépés atmoszférája is, oda is elvittük Weöres Sándor-i mottónkat: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.
A lajtorjások előadását nem annyira az egységes stílus, mint inkább az erős közlési vágy tartotta össze. Sors-kérdéseket feszegettek a milyen foglalkozást válasszak kérdéstől elindulva a milyen emberré válok/válhatok egy ilyen világban kérdésig eljutva. Az előadás valószínűleg a játszók improvizációira épült, amikből Török László szerkesztő érzékkel készített előadást, ennek eszközei a visszatérő – és valóban új jelentés-tartalmakkal gazdagodó – motívumok és a zenei kíséret, illetve a játszók által megszólaltatott dalok voltak. Ritkább volt a drámai szituáció, erősebben volt képvisselve a példázatos jelenet: a feszültséget a játszók szándéka és a velük szemben elhelyezkedők, a világ, ez esetben a nézők közötti viszony teremtette meg. A jelenetek mélysége ingadozott ugyan, de egyértelműen abból a kamasz-világból táplálkoztak, amit a játszók hoztak magukkal. Az olyan esetekben váltak igazán hatásossá, amelyekben az egyszerű ötlet kibontása az abszurditás határáig megy. Így válik az olyan egyszerű ötletből, mint a régi vicc színpadra állítása (-Fiam, hozz a hűtőből két túrórudit! – Anya, csak egy van!) valami sokkal több, amikor az anya ezek után elindul a konyhában megkeresni a mézet – közben a családtagok természetesen mindent tőle kérnek, várnak, ami önmagában még mindig a jól ismert téma újra-játszása – végül már majdnem elfelejti miért is indult el ebben a végtelenné táguló kis konyhában, amiben egész életét kénytelen leélni, amikor eszébe jut, hogy ő a mézet kereste kezdetben, és a konkrétból egészen magasra emelkedik a mondat, amit ismételget: „Hol itt a méz? Hol itt a méz?!” A címadó és motívumként többször visszatérő Weöres-sorok így valami egészen sajátossal telítődnek.
Ez a fajta elemelkedés azonban sokszor elmarad, és elgondolkodtató felvetések helyett gyakran a vicc-szintjén mozgó kifigurázást kapunk. Az előadás során pedig a zene kíséretből egyre inkább a játék mozgatójává, irányítójává válik (zenél: a rendező). Hiányérzetet okozott, hogy az előadás szerkezete egyértelműen az egészében elutasított, romlott élet és a tisztaságot képviselő irodalmi értékek szembesítésén alapult: az értékek alászállása az irodalomból nem valósult meg egy pillanatra sem, így a két világ végletesen el lett vágva egymástól (ugyanakkor a gyerekek játéka nem az irodalmi szövegek szavalása közben vált élénkké, hanem a nagyon is életszerű helyzetek megjelenítése során): a választás pedig így a vagy irodalom vagy élet alternatívára szűkült. Miután az előadás elején három lány buzdítja versben a földön fekvőket, már-már az a gyanú is megfogalmazódik, hogy mindez a rendező-csoport dinamikát mintázza, vagyis nemcsak a világot kell felrázni, hanem a benne élő játszókat is (ez egyébként dicséretes cél, a dráma így valóban taníthat valamit a résztvevőknek), a kérdés, hogy az előadás elkészítése során a gyerekek eljutnak-e odáig, hogy rálátásuk legyen a felvetett problémákra. Erre a választ a munkásokat megjelenítő jelenet után– melyben a játszók egy-egy rajzolt arccal ellátott vödröt húznak a fejükre, egy arctalan arcú tömeget képezve – kapjuk meg, amikor a vödrök levétele után kinéznek a nézőkre: a játszók személyes jelenléte, a tekintetek arról árulkodnak, hogy valódi megértés húzódik a játék mögött. Ezzel a személyes jelenléttel ellenpontozódik a laptop-világ: az addig laptopként használt eszközökről – melyekről szintén csak az ismert kiüresedett tekintetek ábrázolása volt várható – most kiderült, hogy valójában tükrök, tehát saját kiüresedett képüket bámulva láthattuk korábban a játszókat, egy kiúttalan csapda-helyzetben. A tükrök most a nézőkkel szemben helyezkednek el, a játszók ezek mögött éneklik: „Úgy néztem magamra mindig,/ahogy csodára nézni illik”.
Sz-T V
.
Inárcsi Színjátszók: A kor, amelyben élünk (25’)
Múzsák Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Dabas
Csoportvezető-rendező: Kovácsné Lapu Mari
Alessandro Baricco City című művet átdolgozta Kovácsné Lapu Mari
Ötödik éve dolgozunk együtt. Készítettünk regény- és meseadaptációt, versekből és saját improvizációkból álló szerkesztett játékot. Minden évben részt vettünk a gyermekszínjátszó fesztivál találkozóin, három aranyat és egy ezüstöt gyűjtöttünk be, de az országosra csak most először sikerült eljutnunk. Ezúttal Alessandro Baricco City című regénye alapján dolgoztunk, s próbáltuk megfogalmazni, milyen is az a kor, amelyben élünk.
Nem Art: A kiskakas (20’)
Weöres Sándor Általános Iskola, Pápa
Csoportvezető-rendező: Tegyi Tibor
A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesét átdolgozta: Tegyi Tibor.
Csoportunk 20 éve működik. Idén egy népmesével foglalkoztunk a nyári táborban, A kiskakas gyémánt félkrajcárjával. Ebből nőtte ki magát ez a posztmodern előadás, kicsit ugyan elkanyarodva a mesétől – lévén felsősök –, de a fő gondolatot szem előtt tartva: minden a pénz körül forog. Hogy a kiskakasnak milyen esélyei vannak manapság, arról meséljen az előadás!
A Nem Art csoport mese-feldolgozásáról a legutolsó sorban jutott volna eszembe a posztmodernt emlegetni, valószínűleg azért, mert sok elem, ami a kőszínházban már efféle jegynek tűnne – például a narrátor állandó jelenléte és időnkénti történetbe lépése – az a gyermekszínjátszásban nem a meghökkentő, hanem a nagyon is bevett fogások közé tartozik. Leginkább talán a történet lefokozása az, ami ide sorolhatja az előadást, hiszen a mese ez esetben egy szemétdombon szólal meg. A térben kendők alatt kuporgó játszók közé érkezik meg a narrátor, egy kukázó, aki majd életre kelti a játékot. Nem a musicalekből megszokott sajnálatra méltó szegénység kerül ábrázolásra, a narrátor nem sajnáltatja magát, pusztán elmond nekünk egy történetet, vagyis azt, hogy hogyan is jutottunk idáig. (Ráadásul olyan eredeti figura, aki egyrészt rögtön szimpátiát ébreszt a nézőben, másrészt folyamatosan képes fenntartani annak érdeklődését is.) A keretet adó „valóságban” már csak a szemétdomb és a rajta élők jelennek meg, a történet erejéig azonban megéled az „élet császárá”-nak udvara is, a maga maffiózó-közegével. A tér ketté osztódik, a két világ éles elkülönítésével. Az élet császára, és gangje nem a szemétdombon lakók által jelenítődik meg, kívülről érkeznek – ezt indokolhatja a két világ minél teljesebb elhatárolódásán kívül a jelmezek használata, a szegénység és a sajátos ízléssel kiválogatott újgazdag viselet használata. Ugyanakkor a megjenítés – a színház szegénysége miatt – sajátos tárgyakat értelmez át a történet elemeivé (pl.: zuhanyfüggönyből készítenek kutat), ami lehetőséget adott volna arra is, hogy mindent a szemétdombról hozva jelenítsenek meg, játsszák el a csórók a gazdagok világát. Annál is inkább, mivel az előadás bátran használ bábjátékot is – egy plüss-kakas helyettesíti a játszót a megpróbáltatások idején -, a kemencét három Bunsen-égő és a föléjük tartott három serpenyő képviseli.
Az eszközhasználat azonban így is működik: a meséből társadalom-kritikai parabola születik; a bábjáték, a tárgyak átértelmezése és a narrátor jelenléte nem szükségmegoldás, hanem hatásos elidegenítés – ezt erősíti az mese elemeinek megtartása: a reálisan megjelenő fiú valóban úgy kezdi a mondatot, hogy kukurikú, ez azonban egy csöppet sem zavaró, sőt a tudatos reflexiónak köszönhetően remek humorforrás, az gyémánt félkrajcár átírására sincs szükség a példázat-jelleg miatt. (A jól működő formanyelv mellett a szereplőknek a mese közös feldolgozásából adódó játékkedve, és a történetben való otthonléte teremtett egységet – nem a színészi képességek kerültek előtérbe, hanem saját izgalmas személyiségük határozott vállalása.)
Nem marad meg az előadás a mese megjelenítésének szintjén, valóban dramatizálja a történetet: nem annyira a fő ellenfelekre koncentrál, az élet császárának nincs szüksége a pénzre, egyszerűen kell neki és elveszi, ettől kezdve pedig a kukázó kiskakasnak nem sok esélye van annak visszaszerzésére. A drámai helyzetek abból teremtődnek, hogy a közösség mégiscsak ráveszi a főszereplőt, hogy legyen a közösség – és a történet – hőse. (Ez nem mellőz némi iróniát sem, ennek kapcsán ugyanis a szemétdomb lakói előadnak nekünk egy musical-betétet is.) A főszereplő vívódásai a közösséggel és saját magával szemben mélyülnek el, a fő motiváció pedig nem a pénz, hanem az igazság visszaszerzése lesz, amit még akkor is meg kell próbálnia, ha ez eleve lehetetlen, egyszerűen azért, hogy bebizonyíthassa, hogy ő is valaki, hogy nem lehet semmibe venni. A közösség képviselete ad lehetőséget arra, hogy a narrátor maga is játékba lépjen – ő ápolja a kiskakast egyik kudarca után -, és hogy végig egyértelmű viszony fűzze a történethez, hisz a főszereplő őérte is harcba száll. (Ennek köszönhető, hogy a narrátor nem válik le az előadásról.) A közösség azonban maga sem hisz a sikerben, így a kiskakas időnként saját társai előtt is nevetség tárgyává válik, az őt ápoló narrátor, aki a mesemondás révén az emlékezés gesztusával is megajándékozza, az egyetlen vigasznyújtó a számára. A kiskakas ugyanis elbukik, nem szerzi vissza a gyémánt félkrajcárt, a végső igazság: „Habár felül a gálya, / s alul a pénznek árja, / azért a PÉNZ az úr!” – a föloldás pedig elmarad – pontosabban csak kicsavarva, ironikusan kaphatja meg az előadás.
Sz-T V
Szivárvány színjátszó csoport: MindigTV (20’)
Szivárvány Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Szentes
Csoportvezető-rendező: Szebeni Zoltán
A csoport szeptember óta dolgozik együtt, és túl vagyunk egy ‘56-os, egy botrányos Kultúra napi és egy március 15-i ünnepi műsoron. Mindezek után kezdtünk el gondolkozni a MindigTV-n, aminek a témájáról közösen döntöttünk. Nem akartunk egy közhelyes 100. előadást készíteni a tévéről, úgyhogy elkezdtünk merészen imprózni. Ez lett belőle.
A szivárvány színjátszó csoport talán inkább már diákszínházi, mint gyerek színjátszó előadásában egy jó hangulatú, vidám közösség figurázta ki abszurd megfogalmazásban a társadalom egyik fő fenn- illetve lenntartó tényezőjét a TV-t. Közhelyesnek valóban nem mondható az előadás, hiszen csak ritkán elégedtek meg az első ötletes megoldásokkal. A keretet a hangszórón megszólaló „Nézni vagy nem nézni…” kezdetű Hamlet-átirat és a „Be van fejezve a nagy mű… kezdetű Tragédia-parafrázis adta. Közötte pedig a lazán szerkesztett improvizációs ötletbörze. A nézők helyén elképzelt TV előtt egy ideig üres a fotel, feljön a fény, majd lemegy, semmi változás, majd a gyerekkor meséiből ismerős dalok, jelenetek szólalnak meg hangjátékban – érezhető örömjáték ez a szereplőknek. Bevonulnak a nézők és máris kómába esnek, ám megérkezik a megmentő, aki nem azt kérdezi: mi történt veletek, ehelyett így kiált fel: „Úristen, ti mit néztek?” A távirányító pedig eltűnt, őrült keresés kezdődik, nem a ki-, hanem az átkapcsolás érdekében. Ugyancsak remek ötlet a Miatyánk átirat TV-hez szóló fohásza, jól működik a híradók versengése: ki tud borzalmasabb híreket a nézettség fellendítésére, az Áll az alku-paródia viszont csak annyiban nyújt többet, hogy a táskákban pénz helyett műsorok vannak. A provokáció szintje változó. Viszont izgalmasak az olyan jelenetek, amik a ismerős pontos megragadása által nyújtanak rálátás a mindennapjainkra, ilyen az esti TV-néző, aki már nem is néz semmit, csak kapcsolgat – a távirányító fegyverként működik, az egyes műsorokat képviselő szereplők pedig egy idő után halmokba halnak a színpadon -, és ami a lényeg: miután mindenkit megölt, nem elégszik meg, újra az első csatorna következik, majd a második, míg feltámadásuk után teljesen el nem véreznek a szereplők.
Ugyanakkor az előadás nem keresi a témában rejlő mélységeket, ugyancsak elgondolkodtató, hogy az egyetlen szereplő, aki iránt szimpátia ébredhet, egy 1998-as Sony márkájú TV, akit az idő kidobásra ítélt. És ott van Huncutka jelenete. Nehéz eldönteni, hogy a jelenet képes-e kibontani a helyzet valódi drámaiságát, ennél pontosabb – és mélyebb – kidolgozást igényel, mert így kifejezetten sértő is lehet: ugyanaz ismétlődhet meg, ami a parodizált Mónika-show esetében, a szereplőt idiótának minősítve ki lehet röhögni, megfosztva ezzel minden emberi méltóságától, holott a nevetségessé válása nem jöhetett volna létre a TV-adás adta keretezés nélkül.
Összességében az előadás elsősorban tartalmas szórakozással kínálta a nézőt, miután azonban valóban túllép az egyszerű közhelyeken, olykor olyan területeket is érint, melyeknek ábrázolásához már nem elegendő ez a megközelítés.
Sz-T V
15.30 VÍG KAMARASZÍNHÁZ
Fóti Kisfiókák: A vadorzó (15’)
Németh Kálmán Általános Iskola és AMI, Fót
Csoportvezető-rendező: Kovács Éva
A Kisfiókák szeptembertől dolgoznak együtt. 6 – 10 évesek. Nagyon szeretik a meséket, ezért színjátszás órákon szívesen dolgoztak mesékkel. Ezek közül választottuk azt, amely most bemutatásra kerül. Nagyon sokat segített a csoportnak, hogy két felkészítő táborba is el tudtunk menni, ahol igazi közösséggé szerveződött a csapat. Ezért van az, hogy a játékban és a munkában egyaránt segítik egymást a gyerekek. Jó szórakozást kívánunk az előadáshoz.
Huncutkák: Hapci király 13’
Szacsvay Imre Általános Iskola, Nagyvárad
Csoportvezető-rendező: Rusz Csilla
Lázár Ervin meséjét átdolgozta: Rusz Csilla.
Egy átlagos 3. osztály vagyunk 29-en. Második közös darabunk a Hapci király, és második fellépésünk is a Weöres fesztiválon. Heti egy drámaóránk van, ekkor készítettük el Lázár Ervin meséjének feldolgozását. Azóta is terjesztjük a náthát hol otthon Váradon, hol Fegyverneken, hol Csökmőn, hol Gyulán, és most Debrecenben.
Tekergőcök: A kevély kiskakas 15’
Alapiskola Nyárasd, Tekergők Polgári Társulás
Csoportvezető-rendező: Magyar Gaál Lívia, Nagy Irén
Kormos István meséjét átdolgozta: Nagy Irén
A Tekergőcök színjátszócsoport két éve alakult. A csoport magját első és második osztályos tanulók alkotják, akik szeretnek játszani, együtt lenni
Nánai Apróságok: A kőleves (15’)
Várdomb-Alsónána Bölcsőde, Óvoda és Általános Iskola, Alsónána
Csoportvezető-rendező: Simonné Balogh Borbála, Árváné Rácz Mária
A 12 fős csoportot az alsónánai iskolások 1-2. osztálya alkotja. A kőleves című mesét egyéni feldolgozásban, játékos mozgásokkal adják elő a gyerekek. A darabból kiderül, hogy egy éhes vándorlegény, kis furfanggal egy egész falut lóvá tud tenni.
Vajk Játszók: A csókaleányok 17’
Vajk-sziget Általános Iskola, Budapest
Csoportvezető: Dolmány Mária; Rendező: Ledő Attila
Csoportunk az iskola két másodikos osztályából alakult, szeptember óta működik. A Csókalányok című népmesével októberben kezdtünk foglalkozni. Novemberben a Magyar Drámapedagógiai Társaság szakmai rendezvényén ennek a mesének egyik feldolgozó foglalkozását már láthatták az érdeklődők. Az előadás csak címében és mondanivalójában kötődik a meséhez. Nem a történetet meséli el, hanem megélt tapasztalatokat ábrázol. Előadásunkban a felnövekvés nehézségeiről, a gyermekkor örömeiről, sérelmeiről, a szülőktől való elszakadásról beszélünk, játékosan.
17.00 VOJTINA BÁBSZÍNHÁZ
Kaktusz: Én 20’
Marczibányi Téri Művelődési Központ, Budapest
Csoportvezető-rendező: Juszcák Zsuzsa, Sereglei András
Találkozási pontokat, kapcsolatot keresünk saját életünk, a világ és a színház között. A közösség, ahol önmagunk lehetünk, a közös játék öröme a színházi munkánk alapja. Éncímű előadásunk is ebből a koncentrált, önfeledt együttjátszásból született. Mit jelent számunkra a tiszta ember fogalma, létezik-e ilyen, ismerünk-e jó embereket? Mit gondolunk azokról a helyzetekről, amikor „Itt már csak az istenek segíthetnek”? Mivel szinte kizárólag saját élményekből dolgozunk, szinte észrevétlenül kanyarodtunk rá saját életünk eseményeire a születéstől kezdve, a gyermekkoron keresztül a jelen életünk problémáihoz.
Belső Kör: Semmi baj 20’
Múzsák Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Dabas
Csoportvezető-rendező: Szivák-Tóth Viktor
A csoport az Inárcsi Színjátszók 14 éves korosztályának egyik fele, idén lett negyedik éve, hogy együtt dolgozunk – korábban a csoportvezetésben Fodor Évával társulva. Az előadásunk a gyerekek improvizációin alapul, azoknak a sorsát mutatja be, akikről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mondván: nekik aztán semmi okuk a panaszra. Az ő útkeresésük adja azt a néhány történet-töredéket, amik között a kamasz köztes helyzet teremt kapcsolatot.
Carpe Diem: Inferno (35’)
Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva – Szlovénia
Csoportvezető: Koter Gizella; Rendező: Mess Attila
Az eredeti mű szerzői: Mess Attila/ Oliver Frljić/ Borut Šeparović/ Tiziano Sclavi/ Urbán András.
A Carpe Diem gyermekszínjátszó csoport tagjaiként négy éve járjuk nemcsak a magyarországi, de szlovéniai fesztiválokat-találkozókat is. Ljubljanában eddig két alkalommal érdemeltük ki a fődíjat, legutóbb épp az Inferno című előadással, melyet szlovén nyelvterületen is magyarul játszunk. A Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozón évek óta arany minősítést kapunk. Idei előadásunkhoz megnéztünk egy híradót a TV2-n és szembesülve azzal, hogy gyilkosságokon, baleseteken, betöréseken és szerencsétlenségeken kívűl egyébről már nemigen tudósítanak, elképzeltük, hogy milyen lenne az a világ, ahol már csak ez van. A végeredmény lesújtó, de legalább megtudtuk, mi ellen is érdemes lázadni manapság. Igazi multikulturális társaság mutatja most be, milyen pokollá tettük ezt a világot. Inferno-Pokol.
Hihetetlen lendülettel és lenyűgöző színpadi jelenléttel tarolta le a nézőközönséget a Carpe Diem Inferno című előadása, hogy ki hogyan ocsúdott ezek után a székéből, az azonban már korántsem volt egyértelmű. Az előadás merész témaválasztásában is provokatívnak nevezhető, a nézők megosztottságát azonban elsősorban az ízlés-határok feszegetése idézhette elő. A meghatározó stílusjegyek a TV-híradók alapján rekonstruált valóság túlhajtott, parodisztikus/szatirikus ábrázolásából adódtak, a jelenetek központi témája is valamilyen társadalmi jelenségként értelmezhető perverziót dolgozott fel – az előadás egy másik szintjén azonban mindez a csoport és a színház önreflexióin keresztüli elidegenítő effektusokkal párosult. A híradó jellegzetes valóság és fikció közötti helyzetét mintázva az előadás sem szolgált olyan kényelmes nézői pozícióval, ahonnan könnyen eldönthetővé vált volna, hol húzódik a határ a normálisnak nevezhető valóság és a média torzításai között. A normák elbizonytalanodásával az ezen alapuló tisztánlátás lehetősége is semmivé foszlott. Ez a színpadon is megteremtette azt a felkavaró, állandó nézőpontváltásra sarkalló feszültséget, ami e fogalmazásmód erejét adja. Az előadás meghatározó alakzatává így az irónia vált, aminek befogadására a nagyrészt gyerek-színjátszókból álló közönség valószínűleg más-más szinten volt képes. Ez az irónia ráadásul az előadást és az alkotó közösséget is felfalta – a többszörös zárlat egyik epizódjában az előadás egésze Győzike reklámfelületeként aposztrofálódott – mégis maradt valami rés, aminek köszönhetően a játszók ki tudták vonni magukat a teljes értékvesztés köréből. Mozgósítani, felrázni kívántak – és nem valamifajta nihil elfogadását propagálták. Ez a rés azáltal képződött meg, hogy a játszók önkéntes, közösségi munkában hozták létre előadásukat (valójában semmiféle szponzor nem támogatta őket, semmilyen anyagi juttatás nem korrumpálhatta a munkájukat) – aminek fő célja saját önkifejezésükön keresztül a társadalom bírálata volt, a társadalomé ahová hamarosan nekik is integrálódniuk kellene. Az irónia alaphelyzetét ebben az esetben épp az teremti meg, hogy a nézők közösséget vállalnak a játszókkal, és érzékelik a csoport saját véleményét az ábrázolt világgal szembeszegülni. (A színjátszó már csak azzal is állandóan érzékelhető maradt a szerep mögött, hogy sajátos szociolektusban szólalt meg az előadás – a szlovén nyelvkörnyezetben élők magyarságával.)
Az előadás képi világát tíz szék, plusz egy gurulós szék és a játszók katonai egyenruhája határozta meg. Utóbbi jól érzékeltette a külső kontrol által, vezényszóra irányítható társadalmat, melynek tagjai a kontrolvesztés pillanataiban a perverzió legkülönfélébb módozatait produkálják. A gurulós szék a bemondó mozgatását oldotta meg kitűnően – ami általános keretet adott az előadáshoz. Minden más a játszók meglepően tudatos színészi munkájából táplálkozott (illetve feltűnt még sokkoló hatásként a színházi pisztoly és a vérpatron is), a játék (inkább középiskolásokéról, mint gyerekekéről van szó) intenzitása a hosszan kitartott, monotonnak tűnő jeleneteket is állandó nézői várakozással volt képes feltölteni, a térkezelés jól fókuszált, és a feszültségeket felerősítését szolgálta (kiemelendő a busz terének megképzése: nem akarták a valós teret megidézni, így egy jól átlátható, kisebb csoportokra komponálható színpadképet hoztak létre, ami az atmoszféra hatásos megteremtésével, mégis létrehozta a busz képzetét), a ritmus pedig az éles váltások, a zenei betétek gyakori váltogatásának köszönhetően végig pergő maradt.
A befejezés többszöri zárlattá alakult, a nézők egyértelműen a három nyelven megszólaló örömódát tekintették az előadást berekesztő mozzanatnak, a taps azonban a játék tényleges végén is hasonló erővel szólalt meg.
Sz-T V
19.00 KÖLCSEY KÖZPONT
Fogadás a csoportvezetők részére
20.00 Szakmai beszélgetés
JÚNIUS 11., SZOMBAT
9.00 CSOKONAI NAGYSZÍNPAD
Pimasz Kamasz: A kesztyű 25’
Rózsavölgyi Márk AMI, Balassagyarmat
Csoportvezető-rendező: Bileczné Nyiregyházi Ágnes
Csorba Piroska A kesztyű című művét átdolgozta: Bileczné Nyiregyházi Ágnes
A csoport a Dózsa György Tagiskola 6. évfolyamos tanulóiból verbuválódtak, második éve dolgozunk együtt. A most színpadra kerülő Kesztyű című stílusgyakorlat mondanivalója egyetlen mondatban megfogalmazható: Pistike elveszti fél kesztyűjét, ezért anyja megharagszik rá. A Csorba Piroska által megírt műfaj- és stílusparódia ezt olyan szellemesen fűzi csokorba, hogy a gyerekeknek is, a rendezőnek is próbáról próbára sok-sok vidámságot, ötletet, játékot kínál.
Barapart: Az emberke tragédiája 25’(Karinthy Frigyes azonos című műve alapján)
Cseh Károly Általános Iskola, Ada – Szerbia
Csoportvezető-rendező: Raffai Klára
Az iskola keretein belül délutáni foglalkozásként játszunk színházat. A csoport tagjai és a létszám minden évben változó. Idén hatodikosok képezik a csoport magját, egy osztályból. A darabot együtt gondoltuk ki, a gyerekek remek ötletekkel álltak elő és így született meg az előadás. Örömmel és jókedvvel játszunk együtt.
A Barapart Karinthy paródiájának színpadra állítása során szembesülhetett azzal a alapvető problémával, hogy, noha a madáchi mű lefokozása gyermeknyelvi szintre egyszer már megtörtént, a Karinthy-változat maga is igényel némi átalakítást, ha a mai kamaszok szemszögéből kívánják adaptálni a paródiát. Ennek eredményeképpen, ha a szöveg maga érintetlen is maradt, bekerült a játékba a laptop is, ezen nézhették (játszhatták) végig a szereplők az egész álom-mozit, valamint a szilveszteri ördögszarvacskák Luciferke, a szőke paróka Éva és a mai divat szerint kiválasztott sapka Ádám jelzésére (a szerepsokszorozást ezek kellőképpen érzékeltették). A laptoppal való játék – amin Istenke a világot teremtette – időnként egészen izgalmassá vált, például amikor a természet megismerését a számítógépen keresztül látták elképzelhetőnek az oktatók, összességében azonban úgy tűnt, ez a fajta aktualizáció esetleges maradt, a szöveg és a jelen világa ritkán kerültek párbeszédbe egymással. A zenei szerkesztés többnyire az átkötések megoldását szolgálta – a végtelenke-jelenet esetében történt csak meg, hogy az átkötő zene a jelenet alatt is folytatódott, atmoszféra-teremtő hatással – ráadásul a legismertebb popzenei világ megidézésével, ami paródiáról lévén szó még helyén lehetne, de We will rock you, illetve a Nehéz az iskola táska jellegű sablon-zenék már korántsem a játszók jelenét idézik. A keretet adó We are the world is ebbe a vonalba tartozik, üzenetében pedig egyfajta lemondást is közvetít a fiatalságról – hisz a laptop előtt kiüresedett tekintettel ülőkről kezd el szólni a dal. A zenék olykor hangfalakból, olykor a játszók által szólalnak meg, ebben különösebb rendszert nem lehetett felfedezni, a középkort pedig egyetlen kivételként nem pop zenével, hanem harangzúgással érzékeltették.
A játék ritmusának leginkább a szöveg szétdarabolása ártott, ennek legfőbb oka az volt, hogy a szövegillusztrációként lejátszódó képsor kialakulását minden esetben meg kellett várni a beszélőnek, ezt mindenképp át kellene gondolni, kevesebb és nem pusztán az illusztrációt szolgáló képpel nemcsak a ritmus állhatna helyre, de lehetőség teremtődne a jelentéssűrítésre, jelentéstöbblet fölfedezésére is. (Ilyen kép volt a játszók nézőkre szegülő hosszan kitartott tekintete is, ami a ritmikus csörgő-effekttel együtt hatásosan tudott működni.)
A előadás elkészítése közben azonban a gyerekek megismerkedhettek nemcsak a paródiával, hanem a Madách-művel is, ami oktatási szempontból nem elhanyagolható eredmény, a közös munka pedig magában is nevelő hatású.
Sz-T V
10.00 CSOKONAI STÚDIÓSZÍNHÁZ
SzínÁsz: SMeSék, telefonTos dolgaink (13’)
Grácia Alapfokú Művészeti Intézet, Győr
Csoportvezető-rendező: Verebélyi Veronika
A Grácia Művészeti Intézet színjátszói vagyunk. A győri Gárdonyi Géza Általános Iskola tanulói és a Kazinczy Ferenc Gimnázium kisgimnazistái alkotják a csoportot. Szeptemberben 7 új taggal bővültünk, legkisebb játszónk elsős. Idén a csoport által alkotott darabbal készültünk: jeleneteink „főszereplője” a – ma már – mindenki számára nélkülözhetetlen mobiltelefon…A győri Kölyök Komédiások Fesztiválján előadásunkat a közönség a legjobbnak ítélte, így miénk lett a Kölyök-díj.
A győri SzínÁsz csoport meggyőzően mutatta be és kritizálta azokat a visszás élethelyzeteket, melyeket a helytelen mobil-használat előidézhet. A laza szerkezet ellenére is – gyakorlatilag bármilyen telefonnal kapcsolatos improvizáció bekerülhetett volna – remek ritmusú és megfelelő időtartamú előadást hoztak létre. (A munka hátterében Verebélyi Veronika határozott ízlésű válogatása húzódik meg, az elkészült improvizációknak csak egy kisebb töredékét mutatták be a játszók.) A ritmust a kórus és páros jelenetek váltogatása szabályozta, az előbbieket mindig valami izgalmas formajátékkal frissítve fel. Jól láthatóan a játszók már túlvannak a telefonnal kapcsolatos első sokkhatásokon, az ehhez fűződő típusjelenségek sokaságát képesek felismerni és felismertetni. Az egyik kórusjelenet csupán a játszók által előadott csengőhangokból komponálódott, de még ezek kiválogatásában is érezhető volt az alapvető szándék: azok az effektek kerülhettek be, amelyektől a hétköznapi életben is gyakran kirázza az embert a hideg. A jelenetek többsége is hasonlóképpen ragadott meg egy-egy ismerős helyzetet, kiemelkedő volt e tekintetben a gyerekek iskolába szállítása: az autóban kiderül, hogy a gyerek otthon hagyta a telefonját, anyuka pánikba esik, de apu a volán mögött csak néz maga elé, anyu elmagyarázza a gyereknek, hogy apunak most nagyon fontos időben odaérni, miközben apu elkezdi átkutatni a zsebeit, majd azt mondja:Visszafordulunk, az én telóm is otthon maradt. A helyzetek olykor egészen egyszerűen épültek fel (olykor az átkötésnek szánt kórus-jelenetek izgalmasabbak is voltak), a gyerekek élénk játéka mégis megtöltötte őket élettel – a közös alkotás éreztette a hatását. (A heterogén összetétel egyáltalán nem érződött, ha hét új tag érkezett ebben az évben, akkor igencsak hatékonyan működött a közösségformálás.) Az utolsó rap eredeti szövege is jól működött – noha talán nem ez a műfaj a legerősebb oldala a játszóknak.
Sz-T V
Lazarcú Maszkák: Mese a lótuszvirágról (20’)
Ciróka Bábszínház, Kecskemét
Csoportvezető-rendező: Sárosi Gábor
Mahábhárata – Vjásza történetét átdolgozta: Jakob Nóra, Sárosi Gábor.
A csoport immár második éve dolgozik rendületlenül. Próbálunk új utakat keresni a színpadon. A valóságot felkapjuk és átcsempésszük a mese és játék világába. Előadásunk a Mahábhárata végtelenjéből egy részletet emel ki. Több játékformát hívtunk segítségül a megjelenítéséhez.
A kecskeméti Lazarcú Maszkák előadását az igényes és aprólékos kivitelezés jellemezte, nem az önkifejezésre került a hangsúly, ám a játszók megmutathatták színháznyelvi jártasságukat, mind a beszéd, mind a gesztusnyelv és a mozgás, mind a bábhasználat színvonalas és készségszintű tudásról árulkodott. A szcenika kidolgozását is ez az igényesség jellemezte, a mesemotívumokkal ellátott háttéren kívül, amire árnyjátékhoz használható fehér hártyát is rögzíthettek, a több irányból érkező világítás, a mécsesek használata tette gazdaggá ezt a világot. A maszkok – a színes vagy egyszerű lófejek – a bábok – melyek közül a legegyszerűbb, kendővel letakart kézfejtől a bonyolult animálásra is alkalmas változatokig több típust is használt az előadás – használata szintén meggyőző volt.
A kiválasztott történet maga is egy keretbe foglalt kisebb novellafüzér, az előadás ennek a történetnek az első felét vitte színre, a mese a mesében megfelelőjeképpen a színház a színházban megoldást választva: a kezdeti állapottól, melyben a szereplők többnyire maszk nélkül – az állatok már ekkor is maszkban tűntek föl –, a maszkos fázison keresztül az árnyjáték-bábok világába került a főszereplő, és miután az illúziók világa rabul ejtette, innen már nem szabadulhatott. Csupán a földön heverő alma – amit még az előadás elején ejtettek le a játszók – emlékeztetett már, miért is indult e valójában a főhős. A szövegmondást erős atmoszférájú képek kísérték, ezek nem egésze illusztrációk voltak, még ha a legtöbbször valamilyen módon a történetet jelenítették meg, fő céljuk ugyanis az indiai mesevilág és nem a történet közvetítése volt (a víz alatti jelenet árnyjátéka kifejezetten a végtelenül lelassított, vagy éppen a megállított pillanat idejét érzékeltette). A történet így nagy vonalaiban követhető maradt, ám jó néhány információ elveszett, egyszerűen azért, mert a szövegmondás, bármennyire is jó képességű játszókról van szó, nem volt képes egyenrangú féllé válni az erős vizualitással szemben.
Sz-T V
Csajok: Családi kör (25’)
Óperencia Egyesület, Pécs
Csoportvezető: Ákli Krisztián; Rendező: Gál Éva
A csoport magja második éve dolgozik együtt. A gyerekek Pécs különböző középiskoláiból alkotják a Csajok csapatot, amely 10 csajból áll. Az előadás a család témakörét érinti, illetve a „hogyan látjuk mi a családtagjainkat és önmagunkat” kérdést fejtegeti, a színjátszók improvizációin keresztül.
Az Óperencia Egyesület előadását gyengítette, hogy a csapatból két játszó hiányzott, a rendezőt is helyettesítenie kellett a csoportvezetőnek a gála előtti időkben. Ez a bizonytalanság érezhető volt, ám a meglévő csapat így is helyt állt. A közös improvizáció során remek anyag bukkant fel, a kidolgozás is többször izgalmasnak bizonyult, a láthatatlan apával való küzdés mindenképp ilyen volt. A szerkezet azonban nem eléggé feszes, az átkötő jelenetek csupán jelzés-szinten ragadtak meg egy-egy figurát, a páros jelenetek elmélyültebb munkáról árulkodtak, ám ezek esetében is elkelt volna némi dramaturgiai beavatkozás: a „Nem akarok menni! – De gyere!” típusú helyzetek – melyekből több is volt – könnyen ellaposodhatnak, ha a szereplők taktikája, amivel a másikra hatni akarnak nem elég színes. A tájszólással való játékot élvezték a szereplők, és az egyik élethelyzetben – a két szülő dicsekszik gyermeke eredményeivel, majd kiderül, hogy mindkét gyerek bukásra áll, a szülők pedig elvonulnak inni – kifejezetten helyén is volt, ám indokoltsága néhány további jelenetben volt érthető. A testvérek verekedése is saját élményre engedett következtetni – ám a jelenetindítás (meghúzom a másik haját) nem tisztázta eléggé a motivációkat, így fordulat sem igen következhetett be. A „Mitől vagy te ilyen boldog?” kérdéssel indított helyzet nagyon jó, ugyancsak a párbeszéd további kidolgozása hiányzik már.
A csapat csak két éve dolgozik együtt és különböző középiskolákból verbuválódtak – az egyetlen közös együttléz így valószínűleg a próba ideje –, ez egy nagyon nehéz helyzetet teremt a csoportvezetőnek, rendezőnek egyaránt, ennek ellenére erős közösségnek tűnnek, akik komoly alkotókedvvel vannak ellátva, eredeti ötleteket tudnak behozni a próbára (az ismert viccek színre vitelétől – ki teszi le előbb a telefont – már bátran el lehet szakadni).
Sz-T V
11.15 CSOKONAI NAGYSZÍNPAD
Tűztestvérek: Miről álmodik a lány? – szerkesztett műsor klasszikus és mai magyar költők verseiből (18’)
Fabriczius József Általános Iskola, Veresegyház
Csoportvezető-rendező: Ácsné Csáki Ildikó
Iskolánkban 2002 óta működik színjátszó szakkör, csoportunk nagy része idén játszott először színpadon. Felső tagozatosok vagyunk, szeretünk együtt játszani, énekelni, és minél többet megmutatni magunkból. A „Miről álmodik a lány?” előadásunk versei nagyon közel állnak hozzánk, próbákon sokat játszottunk velük, saját ötleteinkkel színesítettük műsorunkat.
Turbó Csiga: A Nap leánya (20’)
SIOK Beszédes József Általános Iskola, Siófok
Csoportvezető-rendező: Takács Tünde
A Nap leánya című olasz népmeseötletet átdolgozta: Takács Tünde.
Csoportunk második évét tölti együtt, tagjai 2. osztályos, vidám gyerekek. Ebben az évben A Nap leánya című olasz meseötlet felhasználásával készítettük el saját mesénket, amit az izgalmas szereplők miatt nagyon megszerettünk.
A második osztályosoktól szokatlan színházi jártasság az előadás kezdetétől érezhető volt a TurbóCsiga csapatán. Huszonhat gyereket képes rendezetten mozgatni a térben Takács Tünde úgy, hogy ez a fegyelmezettség nm hogy elvenné, de kiteljesíti a gyerekek játszókedvét. Az óriási teret széltében és mélységében is otthonosan belakják a játszók, látszik, hogy az egyébként üres térben is biztos támpontokat találnak. Ennek nyitja elsősorban a gyakori részkórusokká alakulás, valamint az az élénk viszony, ami a háttérben figyelőket az előtér játékához fűzi. Ennek köszönhetően nem válik a játék a történet illusztrációjává, a dramatizálásnak köszönhetően viszonyok változására kerül a hangsúly. A narrátor sem válik le a játékról, hiszen ebben az esetben nem is a nézőkhöz, hanem legtöbbször a színpadot elfoglaló gyerektömeghez szól a mesélő. A nyolc évesek gond nélkül beszélik be a nagyszínpadról a teret, az a testtudat, amivel a koboldokat megjelenítik szintén korukat meghaladó tudásnak tűnt eddig. Ráadásul nem bemagolt mozgássorokat lehet látni, hanem nagyon is egyéni gesztusokat, az energia, ami ezekből a nagy kompozíciókból megszületik mégis közös. Gyönyörűen lassítanak be, tartanak ki egy-egy gesztust, egészen szép ahogy a kisfiú ölbe kapja (megmenti) a kislányt, a nap leányának ébredése pedig valódi átváltozásként hat, noha csak annyi történik, hogy a játszó kinyitja a szemét és rácsodálkozik a világra.
A hangszóróból szóló, ám élő gitárkíséret jól egészíti ki az előadást, a ritmus is működik. A koboldok világában való időzés azonban kicsit hosszúra nyúlik, ennek talán csak annyi az oka, hogy a koboldok ábrázolására szolgáló feszes beszéd – noha nagyon jól működik – ilyen hosszan hallgatva monotonná válik. (Lehet, hogy csak annyin múlik a dolog, hogy aki nem kobold ne vegye át ezt a beszédmódot – a gyerekek ugyanis nagyon élvezik, és gyakran olyankor is belecsúsznak, amikor ezt semmi sem indokolja.)
A játékon érződik az erős kötődés a mesék világához, olyan mintha egymásnak mesélnének úgy, ahogy a szüleik meséltek nekik, a „játsszuk el a történetet” izgalma mozgatja őket. Befelé, egymásnak játszanak, a rendezőnek köszönhetően azonban a nézők is részesülhetnek mindebből.
Sz-T V
12.00 CSOKONAI STÚDIÓSZÍNHÁZ
Szakmai beszélgetés
13.30 BólyaiSokk: MI újság… (19’)
Bolyai János Általános Iskola, Óvoda és AMI, Debrecen
Csoportvezető-rendező: Bessenyei Zoltán
1. A név onnan jött, hogy Bolyaisok vagyunk és sokkoljuk a nézőket az előadásunkkal.
2. Ez az előadás egy nehéz improvizációs feladat, amelyben egy 5. osztályos, három 6. osztályos, egy 7. osztályos és két 8. osztályos gyerek játszik.
3. Azért „MI újság…”-nak neveztük el, hogy tudassuk a nézőkkel, hogy mi újság a világban.
4. Három eszközt használunk, ezek az újságok, a szereplők improvizációs képessége és a nézők motivációja. Az előadók olyan emberek, akik többször voltak már fellépni, de tudják, hogy ez az előadás lesz a legjobb.
A BólyaiSokk produkcióját egy csak alapjaiban rögzített improvizáció-sor képezte, a kiindulópont mindig az aznapi újság, így a térben sem található más, mint néhány újságpapír, a rendező az előre rögzített támpontokon kívül a fény és hanghatásokkal nyúlhat bele a szeme láttára kibontakozó játékba. Ebben az ételemben az előadás valóban „egy nehéz improvizációs feladat”, amire megfelelő módon fel is kell készíteni a játszókat, hiszen nem a rendező fog kiállni a színpadra a dugig telt nézőtér elé. Az előadás természetesen végigment, ám nem mindegy, hogy mit tanulnak ebből a játszók (gyerekekről van szó!): nem hiszem, hogy érvényes cél lehet hozzászoktatni a gyerekeket ahhoz, hogy félve is ki lehet menni a színpadra, az improvizáció kockázatvállalás nélkül valóban meddő időtöltés, de azzal is számolni kell, hogy a félelem gátolja a kreativitást. Két kiút van ebből a csapdából, amibe becsalogatták őket: vagy elbújok (a játszók erre több módot is találtak: a tér legeldugottabb részeibe menekültek, a másikra igyekeztek áthárítani az ötletkényszert, a színpad hátsó felének vagy a másik háta mögött játszottak, stb.) vagy elhiszem magamról, hogy minden, amit csinálok izgalmas. Előbbi azért szomorú, mert ha magukon nem tudnak, ki segítsen rajtuk? (a rendező ezért úgy látszik, nem vállalt felelősséget), utóbbi pedig azért, mert egyszerűen nem igaz. Az ilyen improvizáció az előadás-készítés eszköze lehet (képzett és legfőképp felnőtt színészek esetében természetesen az előadás maga is lehet improvizáció), mivel első próbálkozás, így gyakran első szintű ötleteket hoz, ha pedig valaki elhiszi, hogy ennyi elég, akkor az üres magamutogatásba csaphat át. Az állandó civil bajban létük pedig amúgy sem engedi érvényre juttatni a színházi ötleteket, hiszen ez a valóságos probléma minden másnál jobban magára irányítja a nézők tekintetét. Pedig az improvizáció ennél sokkal többre képes, ha a rendező veszi a fáradságot, hogy a megfelelő instrukciókkal ellátva újra játszassa az elkészült jelenetet, elmélyítve ezzel a játékot – esetleg olyan helyzetet teremtve, amibe a játszó biztonságban kipróbálhat sokkal nagyobb tétre menő játékot is.
Az a munka, amiben a csapat dolgozni képes valóban értékes, hiszen folyamatos játékkal képesek kommunikálni anélkül, hogy megbeszélésre hagynának maguknak időt, ez fontos dolog, hiszen azt mutatja, hogy ők igenis mernek kockáztatni az improvizáció során, ennek a kockázatvállalásnak azonban semmi köze ahhoz, amit a nézők elé kerülve kényszerülnek elviselni.
Sz-T V
14.00 CSOKONAI NAGYSZÍNPAD
Abakusz színjátszó kör nagy csoport és Abakusz Kinizsisek: A legyek, a cigányok, meg… (30’)
Abakusz Műhely Egyesület, Debrecen
Csoportvezető-rendező: Nánási Sándor
Ének: Szabados Szabó Bernadett; Mozgás: Nánási Alexandra, Rezes Bence; Drámajáték: Nánási Brigitta, Csóka Áron
A debreceni Kinizsi Pál Általános Iskolában alakult a csoportunk tíz éve. A gyermekek Debrecenből, és környékének településeiből járnak hozzánk. Az ének, mozgás, beszéd, drámajáték-színjáték eszközeivel a gondolkodás, a beszéd és a cselekvés készségszintű kiművelésére törekszünk. Most látható előadásunk egy népmese-adaptáció, melyet a gyermekek közös dramatizálással készítettek el.
Gondos munka jellemezte az Abakusz csoport előadását, a gyerekek magabiztos játéka a nagyszínpadot is élettel volt képes feltölteni. A meseválasztás fő motivációja a kirekesztés drámás feldolgozása volt – a színpadon három csoportosulás váltotta egymást, három szálból szerkesztett előadást Nánási Sándor, a legyek jelentek meg először, majd a cigányok, végül a magyarok: a történet szerint a cigány és a magyar fél is a másik megkopasztására törekszik, az üzletből azonban csak az élősködő legyek profitálhattak – átfogó metaforaként értelmezve egy meglévő társadalmi problémát – a konfliktus elmélyülését azonban a bíró idézte elő, aki egy átgondolatlan ítélettel saját halálát okozta (nem gyilkos szenvedélyek feszültek egymásnak, a kisebb súrlódások a rendszer működésének köszönhetően végződtek súlyos következménnyel), csak bizakodni lehet, hogy a bíró árván maradt kisfia követni fogja a királytól kapott intelmeket.
A közös dramatizálásnak köszönhetően egyéni, élő játékot láthattunk a csoport tagjaitól, amit a zenei betétek, a koreográfia és a szerkesztői munka remek ritmusú előadássá gyúrt. Sajátosan stilizált játékmódot alakítottak ki, típusfigurákat jelenítettek meg típushelyzetekkel, az atmoszféra-teremtő elemek – kolbász, kenyér, stb. – jelen voltak a játékban, de csak a realitás jelzés-szerű megidézése érdekében, ehhez hasonlóan a legyek időnkénti „zümmzümm” felkiáltással, a malac szintén hangsúlyozottan artikulált „uí”-zással jelezte kilétét. A probléma feldolgozása nem annyira a drámai helyzetek keresésében, hanem a történetvezetésben kapott teret. A mese továbbgördítéséért felelős jelenetek így időnként kis feszültséggel, tét nélkül lettek kikerekítve, noha a képi kidolgozottság élvezetessé varázsolta őket olyan remek ötletekkel, mint a kondáshoz kötött malac, ami/aki a kötél hosszából adódóan nyugodtan kisétálhatott a térből, elbújhatott a hatalmas színpad hátsó, sötét zugaiban. Az „Erdő is van, makk is van…” énekelt, majd furulyán is bemutatott dalbetéttel megspékel jelenet a kondás (ill. gazda) és malaca között azonban így sem igen tudott miről szólni – azért természetesen jól érzékeltette a malachoz fűződő túlfűtött szeretetet, ami nem is feszültségmentes, tudván, hogy az állat eleve halálra van ítélve – az ebből adódó feszültség azonban szintén csupán a történetvezetés szintjén bomlott ki, amikor a vagyonszerzés lehetőségével szembesülve a gazda könnyedén túladott a szeretett jószágon. Utóbbi jelenet viszont az egymás átverésére törekfő felek között – ha nem is életre halálra menő, de – valóban drámai helyzetet hozott – ennek a fő konfliktusnak köszönhető az is, hogy a malacra már jóval kisebb figyelem esett. Az azonos szintű feszültségeket hozó, mégis pergő jelenetsorba hasított bele aztán a bíró halála, valamint kisfiának ezzel való szembesülése. A levegő tényleg megfagyott, a ráeszmélés hatása erős volt, ami aztán átértelmezésre szólított fel a korábbi jelenetekkel kapcsolatban is.
Sz-T V
Felleghajtó Társaság: Fanyűvő, Kőmorzsoló, Vasgyúró (30’)
Munkácsy Mihály Általános Iskola, Székesfehérvár
Csoportvezető-rendező: Oláh-Molnár József
Illyés Gyula: Fanyűvő, Vasgyúró, Hegyhengergető, valamint Arany László Fehérlófia és hasonló népmeséit átdolgozta Oláh-Molnár József.
Alkotótárs: Kneifelné Vass Éva (tánc)
A Felleghajtó Társaságot 3 éve alapítottuk. Majd mindannyian rajzos osztályokba járunk. Legtöbben harmadikosak vagyunk.
Egészen letisztult játék és formavilág jellemezte a Felleghajtó Társaság előadását. Nem törekedtek formai bravúrokra, a mese aktualizálására, ironikus kiforgatására – a hagyományos eszközök magabiztos használatával egyszerűen megszólaltattak egy történetet. Természetesen ez nem is olyan egyszerű, Oláh-Molnár József azonban azt a fajta rendezéstechnikát használta, aminek köszönhetően a néző – és főleg a gyereknéző – nyugodtan belefeledkezhet a mesébe, azonosulhat a főhőssel, a megalkotottság nem kap hangsúlyt. Pedig gondos, aprólékos munka eredménye az előadás, a nagy tömeget mozgató képek, koreográfiák pontosan komponáltak, nem csúsznak szét a nagyszínpadon sem, a tér hátsó részén elhelyezett asztalok mögött a gyerekek által játszott élőzene nemcsak hanghatásában, de képileg is erősíti az előadást, az asztalok pedig a vertikális térhasználat számára is lehetőséget biztosítottak, a jelmezek a szereplők jelzésén túl a mesevilág megidézésére is alkalmasak, és a maszkos, ill. bábjáték is szépen illeszkedik az előadás egészébe. Kevés valódi szerepet kínál a történet, de ezek megformálása komoly színészi tudásról árulkodott. A gyerektömeg nagy része időnként biodíszletként funkcionál, ez azért kevéssé zavaró, mert a csoport nem pusztán színjátszással foglalkozik, sokkal inkább egyfajta alkotóházhoz hasonlít, a jelmezeket, maszkokat maguk készítették – nemezeléssel -, Oláh-Molnár József (és Kneifelné Vass Éva) tanítja őket népi táncra, citerára, éneklésre, amit aztán magas színvonalon mutatnak be a gyerekek a színpadon. Az előadás nem rövid, ráadásul egyenletes, középritmusú tempóban halad – elvetnek minden hatásdramaturgiai patront –, ez azonban egészen üdítően hat, az idő belassítása maga is atmoszféraképző erővé tud válni.
Sz-T V
