Pap Gábor interjúja Kovácsné Lapu Máriával
Versmondókkal, gyerekszínjátszókkal indultatok, aztán diák- majd felnőtt amatőr színjátszás lett belőle. Mindezt egy olyan faluban, ahol nincs is középiskola! Úgy látom, mintha az amatőr színjátszásban kétféle modell létezne. Vannak, akik „megállnak” a gyerekszínjátszásnál, és mindig újrakezdenek, míg mások, ahogy Ti is, folyamatosan építkeznek, és felvállalják az idősebbek foglalkoztatását is.
Ezt nem pontosan tudod, az első csoportunk középiskolásokból állt. És ugyanazért jött létre, amiért azután az összes többi diákcsoport is. A volt tanítványaink, akikkel akkor még „csak” verseket mondtunk, visszajártak, és valami többet is szerettek volna csinálni. Így született meg az első társulat, amely akkor még versműsorokat készített. Később felnőttek a gyerekcsoportok, és nem akarták abbahagyni a színjátszást. És ez a mai napig tart. Már három művészeti iskolából „kinőtt” társulatunk van. Nem tudom, hogy pontosan mi az, ami itt tartja vagy visszahozza őket, de úgy sejtem, hogy az a közösségi együttlét a vonzerő, ami a több éves munka során kialakul. Az évek során, ahogy felnőnek, elfelejtődik a korábbi tanár-diák viszony. Talán nem túlzás azt mondani, hogy valami barátságfélévé alakul át. És persze nemcsak hozzánk, hanem egymáshoz is hűségesek.
Milyen háttér kell mindehhez, lehet ez valamiféle minta vagy modell mások számára? Mit jelent a falunak az inárcsi színjátszás? Tudtok próféták lenni otthon, Inárcson?
Arra nem tudok felelni, hogy ez minta vagy modell lehet-e bárki számára. Mi harminckét éve ebben a faluban élünk, és biztos, hogy ez speciális helyzetet jelent. Hogy tudunk-e próféták lenni? Túlzás lenne azt állítani, hogy valamiféle rajongás veszi körül a színjátszókat, de azért azt sem mondhatjuk, hogy ne vennének rólunk tudomást. A felnőtt előadásaink az utóbbi három évben elég szép számú közönség előtt zajlottak, és a gyermekszínjátszók bemutatóira is sokan eljönnek.
Versspecialistának számítasz, legutóbb a „nagyok” csapata, a KB 35 egy általad rendezett különleges és szabálytalan Petőfi-műsorért fődíjat kapott a Kaleidoszkóp Versfesztiválon.
Ismét pontosítanom kell: ez a munka csak részben az én rendezésem. Az ötlet, hogy játsszunk Petőfit egészen másként, Zolié, a fiamé volt. A verseket hárman – Zoli, volt tanítványom és színjátszóm, Szivák-Tóth Viktor és én – válogattuk össze, minden próba előtt megbeszéltük, hogy nagyjából mit szeretnénk csinálni, aztán még hozzátették a magukét a többiek is. És az sem volt kevés! Szóval ez a darab a létrejöttét tekintve is teljesen „szabálytalan” volt, bár erre a típusú együtt dolgozásra már korábban is sokszor volt példa ennél a csoportnál. A legfontosabbnak azt tartom, hogy úgy rakjuk össze a verseket, hogy azok együtt mást és többet jelentsenek, mint külön-külön. Ezért a legtöbb esetben a közölni akart mondandóhoz keresek verseket.
Gyermekeid, Zoli és Anna is követnek a pályán. Hogy érzed, inkább a követőid vagy teljesen más úton járnak?
Igen, úgy tűnik. Hosszú éveken keresztül a férjemmel, Kovács Gézával dolgoztunk együtt, ez persze ma is előfordul, de az elmúlt két-három évben többet velük. Ez valahol teljesen természetes, hiszen kicsi koruktól cipeltük őket magunkkal a próbákra, előadásokra. Anna inkább még csak kóstolgatja a szakmát, Zoli már jobban benne van. Ha teljesen nem is, de természetes, hogy más úton járnak. Többféle hatás érte őket, mint annak idején minket, tudatosabban is készülnek erre a tevékenységre. Nagyon szurkolok nekik, és persze Viktornak és minden tanítványomnak is, aki erre adja a fejét, hogy megtalálják a helyüket, és legalább annyi jó pillanatuk legyen, mint nekünk volt.
Sokat láttalak dolgozni, mégis csak nagyritkán idegesnek, kiabálni viszont soha. Hogy éred el, hogy mégis minden összeáll?
Örülök, hogy Te csak ritkán láttál idegesnek, de a valóság azért nem ilyen szép. Én is be tudok durranni, és olykor kiabálni is szoktam, bár igyekszem elkerülni. Aztán az se igaz, hogy minden összeáll. Sajnos volt jó néhány dolog, ami nem sikerült, de a bukásokból is mindig lehet tanulni, néha talán még többet is, mint a sikerekből.
Milyen terveitek vannak? Lehet még tovább terjedni térben és időben?
Erre a legnehezebb válaszolnom. Pillanatnyilag több mint száz színjátszó van, él és dolgozik Inárcson. Ez már most akkora létszám, hogy alig bírunk vele. Nem tudom meddig marad együtt a KB 35, hiszen ők lassan már az egyetemista korosztályból is kinőnek, de remélem, még van pár közös évünk. Egyelőre a maximális programunk az, hogy működtetnünk kell kilenc csoportot, ki kell találni a foglalkozásokat, hogy jól érezzék magukat a gyerekek, és hát persze a darabokat is.
Az interjú elkészülte után, 2009. január 22-én a Magyar Kultúra Napja alkalmából Kovácsné Lapu Mária a nem hivatásos művészetek terén kimagasló értékű tevékenységet végző pedagógusoknak járó Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat vehette át Hiller István oktatási és kulturális minisztertől, amihez ezúton is gratulálunk!
(diakszinhaz.hu)
