1988-ban egy Pest megyei kis faluban egy fiatal pedagógus házaspár úgy döntött, hogy megpróbálkozik a gyerekszínjátszással, a darabokat pedig együtt találták, találják ki, Kovácsné Lapu Mária lett a rendező csoportvezető, Kovács Géza pedig a legfőbb segítő, és gyakran a kellékes szerepét vállalta magára. Ezzel kezdetét vette az inárcsi színjátszás mintegy húszéves története. Mindez természetesen nem előzmények nélküli döntés volt, hiszen már régóta foglalkoztak versmondással. Kovácsné Lapu Mária diákkorában maga is többször színpadra lépett. Mint a Szegedi Egyetemi Színpad tagja, a legendás hírű Petőfi napja című előadásban is részt vett, amivel eljutottak a wrocławi fesztiválra is.
Fő célkitűzésük a gyerekek számára szórakoztató délutáni elfoglaltság biztosítása volt, ami egyben sokféle képességüket, készségüket is fejleszti, s az iskolához való viszonyukat is javítja. Hiszen színjátszás közben - és itt a hangsúly a játszáson van - megtanulnak együttműködni, odafigyelni egymásra, s koncentráltan dolgozni. Általa önkifejező képességük, beszédkésségük is fejlődik, levetkőzhetik félelmeiket, frusztációikat, javul a viszonyuk az irodalomhoz, a színházhoz, s toleránsabbak lesznek egymáshoz. Ráadásul egy összetartó, szerető közösség tagjaivá válnak, melyre mindig számíthatnak, ha baj van. A csoport működését s a darabválasztásokat máig ezek a célok határozzák meg.
Az előbbiekből is kitűnik, hogy itt nem színészpalánták, hanem - a színház segítségével - emberek nevelése folyik. Ezért nincs semmilyen felvételi vizsga, és soha senkit nem küldtek el azért, mert tehetségtelen. Bárki, aki szeretné kipróbálni magát, szeretne a közösség részévé válni, és elfogadja a közös munka szabályait, jelentkezhet. Ez eredményezte azt, hogy a régi gyerekszínjátszók között van fogorvos, immunológus kutatóorvos, kémikus, régész, óvónő, közgazdász, bölcsész, vendéglátós, kozmetikus és még sok minden más, és csupán csak egy színész. Egy közös vonás azonban biztosan van bennük, mindannyian szeretettel és hálával emlékeznek a Kovács házaspárra, a színjátszásra, és általános és esetleg középiskolás éveik meghatározó momentumának tartják az itt eltöltött időt. Ezt bizonyítja az is, hogy sokan közülük eljöttek megünnepelni a csoport tizenöt éves fennállását, s néhányan újra színpadra is álltak.
Kezdettől fogva nem csupán az aktuális darab próbája folyik a foglalkozásokon. Minden "próba" koncentrációs gyakorlatokkal kezdődik, amit mozgásgyakorlatok, beszédtechnika, helyzetgyakorlatok, improvizációk követnek. A tanárnő szerint fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, ezért még a száraz beszédtechnikát is játékosan kell csinálni. A színjátszással párhuzamosan természetesen a versmondás is folytatódott. A kettő jól kiegészítette egymást, s természetessé vált, hogy aki színjátszik, az verset is mond. Ma már művészeti iskola keretében működik a csoport, ahol ezek a feladatok a tantervben szerepelnek, de mivel már kezdetektől megvoltak, nem jelentett gondot az átalakulás.
Az első években két kis létszámú csoport működött párhuzamosan. Az első két darab Alan Alexander Milne Micimackójának, és Lázár Ervin egyik novellájának feldolgozása volt. A régi felvételeket megnézve megállapíthatjuk, hogy nagyon sok még az ügyetlenség és a hiba, de ezek nem bántóak, inkább kedvesek, egy kezdő rendező és csoport első szárnypróbálgatásai. E két darab a csoport életében fontos fordulatot hozott. Felfigyelt ugyanis a kis műhelyre Nagy András László - a Pest Megyei Közművelődési Intézet akkori munkatársa - , és elhatározta, hogy a Pest megyei gyerekszínjátszás ügyét felkarolja. Ő bíztatta az ifjú rendezőnőt, hogy az 1992-ben elinduló Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztiválra nevezzen. (Ez a fesztivál ma már hagyományokkal rendelkezik, de a drámapedagógusok itt sem tévesztik szem elől a célt. Tehát nem a helyezéseken van a hangsúly, hanem az együtt töltött időn, az egymástól való tanuláson, az ismerkedésen. Életre szóló barátságok, kapcsolatok szövődnek itt tanárok és gyerekek között egyaránt.) Nagy András Lászlónak köszönhetően az inárcsi csoport tehát ott volt az első Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztiválon. Felix Salten Bambi című regényének adaptációjával eljutottak a lakitelki országos döntőig, s ezután is ott voltak mindig, és közben egyre több gyerek kapott kedvet a színjátszáshoz.
Ebben az időszakban többféle darab is készült. Az egyik típusba tartoznak a dramatizált epikus művek, mint a Bambi, vagy Fekete István Kele című művének feldolgozása. Ez esetben a karakterekkel való azonosulás és az irodalmi mű közelebbi megismerése a gyerekek legizgalmasabb feladata. Egy másik csoportba tartoznak az irodalmi műveket feldolgozó közös játékok. Ilyen volt például A Helység kalapácsa, melynél a hangsúly az együttjátszás örömére, és a saját ötletekre került. Egy ilyen darab megnöveli a csoportkohéziót, és fejleszti az együttműködési készséget. A versösszeállítások is ehhez hasonlóak. Ilyenkor is beszélhetünk közös játékról, csak nem egy történet elmesélése, hanem érzések közvetítése a cél, s az előbbi előnyöket gazdagítja, hogy egy versösszeállítás jobban fejleszti az irodalmi érzéket és az érzelmi intelligenciát. Erre a tipikus példa Weöres Sándor verseiből összeállított Vonzások című darab. Leginkább szerelmes versek szerepeltek benne, amik a kamaszodó gyerekek lelki világához elég közel álltak.
Az első tíz év legsikeresebb darabja - az Élhettünk volna gyönyörűen - szintén a közös játék sajátos formája volt. Esterházy Péter és Örkény István művein keresztül, sajátos görbe tükörben mutatta be az 1945 utáni magyar történelmet. Az előadás mozaikszerűen épül fel különböző jelenetekből. Ezeket zenék és történelmi tablók kötik össze, tehát néhány szereplős jelenetek és dinamikus kórusok váltják egymást benne. Végig jellemző a stilizáció és az irónia is, ugyanis a játszók kifejezik kétkedésüket az eljátszott korral szemben, melytől a távolságukat túlrajzoltsággal érzékeltetik. E darabban tehát a közös játék öröme és az együttműködés mellett az egyéni megnyilatkozás lehetősége is megvan. Ez magyarázhatja talán, hogy az országos döntő fődíját, és rendezői díját is megkapta 1999-ben.
A gyermekszínjátszás a második évtizedben is folytatódott. Néhányan azonban középiskolás korukban is folytatni szerették volna, ezért megalakultak az első diákszínjátszó csoportok is. A gyerek színjátszásban annyi változott, hogy már nem kettő, hanem négy csoport működött egyszerre, mivel már túl sokan voltak a gyerekek. A darabok hasonlóak voltak a korábbiakhoz, tehát közös játék és dramatizált epikai mű egyaránt szerepelt a programban, ám egy új típus is megjelent: az improvizáció. Ennek az az előnye, hogy a gyerekek saját maguk által alakított szöveget, szituációt játszhatnak, ami természetesen sokkal közelebb áll hozzájuk. Legsikeresebb példa erre Az ember gyereke című - négy magyar népmese feldolgozásából készült - előadás, amelyet az új inárcsi rendező generáció tagja, Kovács Zoltán rendezett. A gyerekek az alaptörténetek megismerése után improvizációkat készítettek, majd ezeket véglegesítették.
A másik főbb változás a diákszínjátszás, ami némiképp eltér a gyerekszínjátszástól. Egyrészt a gyerekek már több mindent el tudnak játszani, több mindent meg tudnak érteni, és egyre jobban érdekli őket, hogy milyen művészi színvonalon valósíthatják meg önmagukat. Egy igazán jól sikerült diákszínjátszó előadás már akár igazi színházi élményt nyújthat, mely a gyerekszínjátszásnál elég ritka. Ennek ellenére persze itt sem ez az elsődleges cél, csupán már nagyobb hangsúly helyeződik a "színházcsinálás" fogásainak megismerésére, és a gyerekek egyre nagyobb részt vállalnak egy darab elkészítésében. Ezt a diákszínjátszó fesztivál szokásai is tükrözik, ugyanis itt a fiatalok is részt vesznek a zsűri értékelésén.
Itt gyakoriabbak a drámák vagy a dramatizált epikai művek, és kevesebb a közös játék, de azért arra is van példa. Az előadások közül kettő emelkedik ki. Az egyik Sarkadi Imre Kőműves Kelemen című drámája, a másik Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényének feldolgozása. A Sarkadi-mű első ránézésre nagyon távol áll egy kamasztól, de ezt a távolságot sikerült legyőzni a szöveg elemzésével, értelmezésével, és a munka végére a csoport sajátjának tekintette az elkészült előadást. A darab színreviteléhez mozgásszínházi elemeket is használtak, ami fejlesztette a játszók testtudatát, és - mivel egymás koncentrációjától függtek - felelősségérzetüket is.
A Harmonia caelestisből készült Édesapám című darab látszólag szintén nem a diákközpontú előadások közé tartozik, de erre rácáfol az a körülmény, hogy az ötlet az egyik szereplőtől származott. Esterházy Péter stílusát nagyon megszerették, és az egyik legkedvesebb darabbá vált a játszók körében. A - regény szerkezetéből adódóan - kissé kusza szerkezetű előadásban több szerepben is kipróbálhatta magát mindenki. Ráadásként közelebbről, játszva ismerkedett meg egy kortárs magyar művel, ami véleményem szerint szintén nem hátrány. Az előadás külön érdekessége, hogy több generáció játszott benne együtt, mely mindenki érdekes tapasztalatokkal gazdagított.
A közösség megtartó erejét talán az példázza leginkább, hogy - miután kinőttek a diákszínjátszásból - néhányan továbbra is együtt maradtak, s egy amatőr felnőtt színjátszó csoportot alakítottak. A csoport azóta a felnőtt színházi fesztiválokon is szép eredményeket ért el, s tavaly a Színjátékos Szövetség arany minősítését is megkapta. Húszéves története alatt az inárcsi színjátszás tehát száztagú közösséggé nőtte ki magát, amit elismernek a szakemberek, és irigyelnek az ismerősök. Bizonyos tekintetben egyedülálló az országban, hiszen egy kis faluban - ahol nincs középiskola -, nem szokott diákszínjátszó csoport működni. És talán az sem köznapi, hogy két olyan felnőtt csoport létezik immár, amelynek tagjai gyerekkoruk óta együtt játszanak.
