Új tag a KB35 társulatban

Interjú Villant Bálinttal

Az elmúlt évek tagfelvételei után az egymással párhuzamosan futó projektekben átalakuló közösséget nem terveztük bővíteni. Az Engedetlenek című előadásunk Frondosójára azonban szükségszerűvé vált, hogy kívülről kérjünk meg valakit, mivel Talapka Gergő nem vállalta egyetemi tanulmányai miatt a sok archaikus, verses szöveggel járó szerepet. Perényi Balázsra, az előadás rendezőjére bíztuk a választást. Ő hozta le Inárcsra Bálintot, aki nagyon hamar egy lett a KB35-ből.

  • Hogyan kért meg Balázs, hogy játssz velünk a darabban?
  • Emlékszem, felhívott, hogy akar valamit kérdezni. Pár napon belül összefutottunk valamiért, akkor leültetett, és szerintem úgy negyven másodpercben összefoglalta, hogy van ez a nagyon tehetséges inárcsi társulat, hogy a Lope de Vegától a Fuente Ovejunát, hogy viszonylag nagyobb szerep és hogy lenne-e kedvem péntek esténként. Mondtam, hogy persze és utána talán még megkérdeztem, hogy „bocs, még egyszer, mit is játszunk?” Aztán beszéltünk másról. Ez azt hiszem szerdán történt, úgyhogy csütörtökön elolvastam a darabot, pénteken meg jöttünk próbálni.
  • Milyen volt az első közös próba? Nehéz volt feloldódni, beilleszkedni?
  • Először jártam Inárcson. Miután lehajtottunk az M5-ről, azért adtam magamnak pár percet izgulni. Ismertem a KB35-öt egy kicsit, mert már láttam egy előadásotokat, a Titanicot, igaz ez szerintem 2014-ben lehetett. Azért pár arcra emlékeztem. Az iskolában volt az első két próba, amin részt vettem, szóval azt hittem ott próbál a társulat, egy ideig nem is tudtam, hogy van Inárcson művház. Az első próba előtt véletlenül kapásból bementem a női mosdóba, ott találkoztam először egy KB35 taggal személyesen.  Aztán sorban bemutatkoztunk a sok emberrel. Próba ruhába öltöztem és elkezdtünk játszani, ismerkedni. A próbán, volt, hogy a saját szerepünk egyik sorát kellett kiválasztani, hogy azzal játsszunk és én elnéztem a sort és másét választottam. Mire kapcsoltam, láttam, hogy többen is észrevették, de udvariasan nem szóltak. Ez apróság, de nekem elég kínos volt.  Akkor oldódtam fel, amikor kis csoportokban külön mentünk jelenetekkel foglalkozni. Körbe ültünk páran és a többiek elkezdték velem tanulni az egyik, kicsit hosszabb szövegrészemet, úgy, hogy a körben mindenki elismételte az addig megtanultakat és hozzá tett egy sort és jött a következő. Ezt csinálgattuk türelmesen, jókedvűen. Azért meg voltam illetődve rendesen – szerintem ennél komolyabb munkát nem tudtam volna végezni akkor, szóval ez a segítség igazán figyelmes volt. Jól esett. Sokat mosolyogtam, könnyű volt kedves emberekre mosolyogni. 
  • Milyen volt számodra az alkotó folyamat?
  • Végig nagyon könnyed volt. Balázsban vakon megbízom és a társulat is könnyen megnyert. Szerintem odaadóan, nagy alázattal dolgoztok, egymásra kíváncsian. Nyitottan az impulzusokra. Figyeltek, és sokat kérdeztek. Olyan kivételes mikor egy színházi próbán mindenki „ready” – motivált és éhes a munkára. Sokat lehet tőletek tanulni. Engem igazán ez érdekelt a KB35-ből, hogy hogyan dolgoztok. Azóta megtapasztalhattam az erényeiteket közösségként is. Tele vagytok szeretettel, nagyon jó veletek. Az Engedetlenekre igazán büszke vagyok, nekem nagyon tetszik. Felelősnek, bátornak és valóban élő színháznak tartom. 
  • Mi is nagyon megszerettünk, ezért el is hívtunk nyáron Fonyódra, a színjátszó táborba. Hogy érezted magad?
  • Megtiszteltetésként tartom számon. Az izgalmas munka mellett, azt is reméltem a tábortól, hogy végre igazán lesz lehetőség barátkozni a társulat tagjaival. Na, ebben tévedtem, ugyanis azon a héten mindenki szétdolgozta magát. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, alig láttam néhányótokat esténként. Én a legfiatalabb színjátszók alkotta csoportban dolgoztam asszisztensként, és hú de örülök, hogy így alakult. Fodor Éva vezette a csoportot, kivételes munkát végzett! Azt nem tudtam pontosan, hogy mi lesz az én feladatom és aggódtam előtte, hogy megfelelek-e. A hét végére azért megtaláltam a helyem. Azt hiszem, nagyon megszerettük egymást a gyerekekkel. Sokszor hiányoznak! Volt már azóta, hogy helyettesítettem egy próbán. És volt olyan is, hogy korábban utaztam le pár órával Inárcsra, hátha valamelyikükkel összetalálkozom. Bejött! Várom, hogy lássam őket jövőre! Ebből lehetne rendszer! 
  • Te is gyerekkorod óta színjátszol?
  • Ötödik osztályos koromtól érettségiig Waldorf iskolás voltam. A Waldorfnál jobb dolog diákkal aligha történhet véleményem szerint. Általános iskolában minden évben az osztályommal bemutattunk egy előadást. Egyébként is sokat szerepeltünk. Hónap ünnepek és évszak ünnepek kísértek végig egy-egy tanévet. Ezek közös, az iskola összes osztályát érintő ünnepségek – bevonultunk, ahányan voltunk, diákok, tanárok, sokszor a szüleink az Euritmia terembe vagy a tornaterembe, ahol elfértünk. Minden osztály készült valamivel: énekeltünk kórusban, mindenki furulyázott, aki tanult más hangszeren játszani, játszhatott azon is. De úgy rémlik, hogy nem csupán zenéltünk: zsonglőrködtünk, talán szavaltunk is, bár lehet, hogy rosszul emlékszem. Egymás nézői voltunk, végül is. Valamiért úgy rémlik, hogy ettől akkor mindenki boldog volt.  A rendszeres színjátszás iránti vágyam akkor foganhatott, amikor hetedikben a Szentivánéji Álmot csináltuk az iskola hátsó kertjében, egy fa alacsony ágai alatt, waldorfos selymeket lengetve. Én az egyik mesterembert bohóckodtam ízléstelenül és lelkesen.
  • Milyen meghatározó élményeid voltak, amik a színészet felé tereltek?
  • Tizenöt voltam, amikor elkezdtem színjátszani. Gödöllőre mentem gimnáziumba és pár osztálytársammal elkezdtünk járni a gödöllői művházba, a Club Színház diákszínjátszó csoportjába. Már előbb is akartam volna színjátszóra járni, csak nem néztem utána, hol lehet. Az egyik új osztálytársam Gödöllőn pedig már eleve járt, szóval köszi Kata. Nagyon szerettem! Nem Katát, a színjátszót. Másba voltam szerelmes, sajnos nem jött össze. A csoporttal öt éven át maradtunk együtt és aztán elváltunk. Nagyjából egyszerre érettségiztünk – akkortájt.
  • Szerintem a gimnáziumi éveim közepe fele találhattam ki, hogy én a Színművészetire szeretnék jelentkezni. Nem is nagyon gondolkoztam máson. Nagyon nem vettek fel, vagyis rögtön kirúgtak. Helyette egy barátom ajánlására a Keleti István Művészeti Iskolába (KIMI) jelentkeztem, ez egy OKJ-s színész II. képzés. Kijártam a három évet, színész oklevelet szereztem és tanultam bábozni is.
  • A Kolibri Színházban töltötte az osztályom a színházi gyakorlatot. Így utólag, ez nekem sokszor nehéz volt. Küzdöttem, hogy megfeleljek végig. Úgy éltem meg, hogy egy tömegként vagyunk kezelve mi, a stúdiós hallgatók, vagyis az osztályom. Azt hiszem ez a realitás, de lehetne ez máshogy! Az egyik előadás után az egyik színész megengedte magának a következő viccet: „Lejárónak (lejáró próbának) jó volt.” Alig túlzott, a figyelem és az energiaszint félelmetesen alacsony volt végig a színpadon. Lassú és fáradt nyár eleji – évad végi előadás ért véget éppen. Szégyenlem magam érte, mert – bár alig – én is a része voltam, mondjuk szerintem nem a felelőse. Annyiban maradnék, hogy egyre taszítóbb számomra ez a gépies, fásult „kőszínházi dara”, amit tapasztaltam. Össze vagyok zavarodva. A KIMI mellett egyébként minden évben jelentkeztem a Színművészetire, volt, hogy közel voltam, hogy bekerüljek. A kaposvári egyetemre felvettek színész hallgatónak, de oda meg nem mentem végül.
  • A KIMI-ben ismerkedtem meg Perényi Balázzsal, az Engedetlenek rendezőjével, aki színészmesterséget és színháztörténetet tanított az osztályomnak. Többször is volt szerencsém dolgozni vele azóta. Elhívott a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, hogy dolgozzak az akkori drámás osztályával. Mint asszisztens, majd színjátszó töltöttem ott két remek évet – dolgozni szerető, tehetséges fiatalok mellett. Részem lehetett egy végig inspiratív munkafolyamatban, éhesen, de türelmesen és kitartóan keresgélő csapattal. Menő volt. 
  • Milyen darabokban játszottál?
  • Egyszer csináltam viccből egy listát minden eddigi szerepemről, de még a Waldorf iskolásokat is bele írtam. Aztán végül is a mai napig frissítem, úgyhogy bekerült az Engedetlenek is. Az előadás címe mellé odaírom a szerep nevét és kábé ennyi. Hosszútávú célom egyébként az előadások rendezőivel kiegészíteni. Ha csak a szerepneveket olvasom, azon néha el tudok röhögni. Elmondok csak párat: Pál gazda, rocker csávó, Virtuális Timóteus, A FÉRFI, tetű, Kancsal Simon, a Játékmester segítője, Rút Kiskacsa, Frondoso… Na, vannak jók! Szóval, felírtam a Waldorf iskolásokat, a gödöllői színjátszós előadásokat. Aztán voltam egy évet a Katona József Színház egyik ifjúsági csoportjában. Volt a KIMI-ben sok-sok vizsgaelőadásom, két csöpp szerepem a Kolibri Színházban. Játszottam Vörösmarty-s diákokkal, tavaly februárban aztán megismerkedtem veletek, a KB35-tel.
  • Mi volt az a pont, amikor eldőlt benned, hogy nemcsak az Engedetlenekben szeretnél velünk játszani, hanem az új projektjeinkben is szívesen részt vennél?
  • Az Engedetlenek próbafolyamata győzött meg, hogy a részemről jönnék, ha lehetne. Mikor lementem a táborba, azért már reménykedtem, hogy ennek az is lehet a vége, hogy befogadtok. Egymás és a munka iránt elkötelezett, világos és általam nagyra becsült értékrendű alkotóközösségnek látom a KB35-öt. Hálás vagyok, hogy veletek próbálhatok hétről hétre! 
  • Nyár végén a társulat egy kisebb csoportja belekezdett egy színházi-nevelési projektbe, aminek keretében elkészült egy drámapedagógiai foglalkozás középiskolás diákok számára. Milyen volt részt venni benne?
  • Én nagyon megszerettem. A nyáron egymás lakásain hét napot próbáltunk rá egyhuzamban. Nyár óta pedig havonta kerítünk neki egy-két plusz próbanapot. Nagy szabadságban készítettük az előadást. Kötetlenek maradtak a szerepek. Gyorsan egymásra hangolódtunk és sok mindenre jutott idő: sokat beszélgettünk, asszociáltunk, jeleneteztünk, kézműveskedtünk is – kísérleteztünk. Szerintem mindannyian nagyon élveztük végig. Kilencen gondolkodtunk együtt és egyben volt a világ. Decemberben jutottunk el az előadással először egy gimnáziumba. Úgy tűnt, hogy valamit eltalálhattunk vele, szerintem végig érdekelte a diákokat, és értették, hogy mit akarunk mondani. 
  • Hogy látod a KB35-ös jövődet?
  • Sok munkát látok és barátságokat!

Az interjút készítette: Kiss Nóra

Hol a vége?

Pécsre látogatott a KB35 Hol a vége? című szépkorú szereplőkkel készített előadása – mely még a tavalyi, MU Színházzal közös pályázat eredményeként valósulhatott meg.

Az előadás híre eljutott Pécsre, az Apolló Kulturális Egyesület pedig nem késlekedett, meghívta a produkciót – a többnyire fiatalokból, 14-16 évesekből álló – közönség pedig nagyon elégedett volt azzal, amit kapott. Mivel nyitott előadásról van szó, így gyors visszajelzéseket kaptunk. A közönség az elejétől nagy élvezettel, és jól szórakozva fogadta az olykor nagyon is nehéz családi konfliktusokat feldolgozó helyzeteket. Ezt elsősorban annak köszönhettük, hogy a téma épp ezt a korosztályt célozza meg. Bár még ma is tabu témának számít az előadás által feldolgozott probléma, és ez gátlás nemcsak a színpadon, de gyakran a szülő-gyerek kapcsolatban is uralkodik, úgy tűnik a szépkorúak sikerrel oldották fel a közönségben ezt a feszültséget. A visszajelzések alapján ennek egyik fő titka épp a résztvevők kora, e színház legfőbb különlegessége. Hiszen a 60, 70 vagy épp 80. évüket betöltött szereplők maguk is egy szokatlan helyzetben való örömteli helytállásról tesznek tanúbizonyságot azzal, hogy színpadra állítják a saját gondolataikra, élettapasztalatukra épülő darabot. Ez a nyitás, a sebezhetőségnek ilyen nyílt felvállalása a kulcs ahhoz, hogy a tabu-témához is könnyeden, oldottan tudjanak hozzászólni a fiatalok.

KB35 – Hol a vége Teltház van! 🙂

Escargo Hajója (@escargohajoja) által közzétett fénykép,

A korábbi előadások kapcsán azt is kijelenthetjük, hogy az előadás egyaránt szóra bírja a fiatalok, a szülők és a nagyszülők generációját is: vagyis kapcsolatot teremt közöttük, és elindíthat egy termékeny beszélgetést is, akár a szűkebb, akár a tágabb közösségben.

A csapat másnap Inárcson lépett fel. Kedvet kaptunk a folytatáshoz is, hiszen a megbizonyosodtunk róla, hogy szélesebb körben is fontos a produkció, hiszen megkerülhetetlen problémáról, hitelesen és eredeti módon tud szólni.

12. 03. Inárcs - fotó: Illés Árpád

12. 03. Inárcs – fotó: Illés Árpád

„Sűrű volt, de szép volt!” – a KB35 2016-os éve

„Sűrű volt, de szép volt!” – a KB35 2016-os éve

Interjú Szivák-Tóth Viktorral, a KB35 Egyesület elnökével

Fotó: Kiss Nóra

Fotó: Kiss Nóra

Mi volt a társulat számára a 2016-os év legnagyobb sikere?

A sikerek terén a legfontosabb a Suhát kiemelni. 2016 januárjában még Res Iudicata néven került be a MU Színház repertoárjába, februárban már Suha címen nyerte el a legrangosabb fesztiválok egyikének, a Balassagyarmati ISZN-nek fődíját, melyet Ascher Tamás ítélt oda az előadásnak. 2016 szeptemberében pedig az évad legjobb előadásának járó Paál István Diplomával jutalmazták. Ezzel a KB35 minden lehetséges fórumon a legsikeresebbnek bizonyult, hiszen a legutóbbi nemzetközi fesztiválról, a Progressről is (2015. július 10.) fődíjjal térhettünk haza.

Milyen újdonságot hozott az idei év a társulat életében?

Kialakult a repertoárunk: jelenleg öt előadásunkat tartjuk műsoron. Három évvel ezelőtt ötlött fel bennünk először ennek a lehetősége, akkor még inkább csak jóleső álmodozásnak gondoltuk. Az, hogy Malik Gábor és Boda Tibor a KB35-ben vállalta a rendezést, meghozta azt a megújulást, amire szükségünk volt, és a játékkedvünk arányosabb kihasználását is. A repertoárnak köszönhetően gyakrabban, havi egy-két alkalommal tudunk játszani a MU Színházban, és nagyobb választékkal csalogathatjuk a nézőket. A közönségünk kitart mellettünk és folyamatosan bővül. Inárcsról rendszeresen érkeznek nézőink, ami igazán jóleső. Ugyanígy öröm volt, amikor a 21. alkalommal előadott Titanicon 10 olyan nézőt fogadhattunk, akik korábban még nem láttak KB35-ös előadást. A megújulási szándék mellett a közösségépítés is vezérelt minket, amikor úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen vendégrendezővel, teljes létszámmal, 21 szereplővel dolgozni. A Perényi Balázs rendezte Engedetlenek a verses forma miatt is újdonság volt. A KB35, az amatőr szféra elismerése mellett bekerült egy másik rétegbe is, ezt jelzi, hogy tavaly a TIKK, idén pedig az Engedetlenek kapott jelölést a színikritikusok díjára, legjobb független színházi előadás kategóriában, és az sem elhanyagolható, hogy a Soproni Petőfi Színházban és a Nemzeti Színházban is felléphettünk. Számokkal kifejezve 26 előadásunk volt, három bemutatónk (Hol a vége?, Engedetlenek, TIE-színházi-nevelési/osztálytermi előadás), három fesztivált rendeztünk, kettőn vendégszerepeltünk, egy tábort szerveztünk 2016-ban – és egy új taggal is bővültünk.

A társulat előadásai mellett még milyen tevékenységet végeztetek ebben az évben?

Fontos és állandó program volt a MU Színházzal közösen megvalósított Szépkorú programsorozat, melyben az inárcsiak mellett Celldömölk, Tiszaluc és Újbuda vett részt: két alkalommal találkoztunk teljes létszámban, és mindkét alkalommal felemelő volt együtt látni a több, mint 70 résztvevőt. A program keretében készült Hol a vége? című előadásunkat még mindig játsszuk. Mindeközben a Múzsák Művészeti Iskolával együttműködve hat gyerek-, illetve diákcsoportot működtettünk. A tavalyi sikerek közül a felsős színjátszók Kutya című előadása bekerült a Színház-Dráma-Nevelés rendezvény meghívottai, vagyis az évad legjobb három előadása közé.

Mik a tervek 2017-re?

2017-ben szeretnénk folytatni minden korábban megkezdett programot. Az év újdonsága a színházi-nevelési előadásunk lesz. Visszatérünk a három rendező, három bemutató/évad modelljéhez. Kovács Zoltán, aki tavaly asszisztens volt, most társrendezőként lép elő. A készülő előadások próbáit már meg is kezdtük, úgy tervezzük, hogy leghamarabb jövő ősszel lesznek az első bemutatók. Ez azt is jelenti, hogy kicsit visszafogjuk a rohanó tempót, és összehangoljuk a munkánkat a hagyományos színházi évaddal. Továbbra is kitartunk a közösségi alkotás mellett: olyan előadásokat hozunk létre, melyek az általunk legégetőbbnek ítélt problémákat ragadják meg, és úgy dolgozzuk fel őket, hogy minden társulati tag, és lehetőleg minden néző nézőpontja érvényre jusson. Fontos marad számunkra az is, hogy miért épp mi visszük színpadra az adott témát, darabot – hogy a közönség miért épp a mi értelmezésünkben szeretné megnézni azt. Természetesen vannak olyan előadásaink, melyek szorosabban kapcsolódnak a közösségi színházhoz (a szépkorú és az osztálytermi színház ilyen elsősorban), vannak, amelyek a létrehozók érintettsége révén kapcsolódnak ehhez a műfajhoz (a létrehozók saját szakmájukból inspirálódnak, ilyen a TIKK és a Suha), és vannak, amelyek lazábban, ilyen volt az Engedjki! és az Engedetlenek, melyek a személyes és közösségi játékunk erejét kamatoztatták. A tavalyi év tapasztalata azt mutatja, érdemes ezen a vonalon is tovább haladni.

Az interjút készítette: Kiss Nóra

Kép: Kiss Nóra

Engedetlenek

Engedetlenek

Az idei színházi évadban új darabunk, a Perényi Balázs rendezte Engedetlenek is felkerült a budapesti MU Színház repertoárjára.

Az előadás Lope de Vega Fuente Ovejuna című drámájából készült. „„Klasszikus” a szó Umberto Eco-i értelmében, vagyis minden időben kortárs. Tragikust a komikussal elegyíti (ezek a szerző saját szavai) ismerős módra, szól a nők jogairól egy férfivilágban, és szól az „engedetlenség” lehetőségéről, a hatalommal kötött szerződés radikális felbontásáról, és ennek következményeiről. „…Egészen Schiller Vilmosáig nincs még egy remekműve a drámatörténetnek, amely ilyen erővel és ilyen szemléletesen magát a népet tenné meg főhőssé…” – írja Hegedűs Géza a műről. Ma azt mondanánk, a civil közösséget” – olvasható a darab ismertetőjében. A történet a 17. században játszódik, a mai Spanyolország területén, az ország egységesítése előtti időben. Ugyanakkor a darab kérdésfelvetései időtől és tértől függetlenek. Fuente Ovejuna egy kis falu, amelynek lakóit földesuruk sanyargatja, nőiket megbecsteleníti, terményeiket elveszi. A történet arról szól, hogy a közösség miként jut el a félelem és a tehetetlenség érzésétől odáig, hogy szembe száll a hűbérúr hatalmaskodásával.

Fotó: Illés Csaba

Fotó: Illés Csaba

Ez volt az első alkalom, hogy nem társulati tag volt a rendezőnk. Perényi Balázzsal dolgoztunk, aki többek között a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatanára, darabjait játsszák kőszínházakban, 2015-ben részt vett a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) fellépő előadások kiválogatásában, rendszeresen zsűriz diák és felnőtt amatőr színházi fesztiválokon. Szivák-Tóth Viktor így mesél Balázs és a társulat egymásra találásáról: „Egy ideje már csalogattuk Balázst a KB35 környékére. Az Engedetlenek előtt kétszer már velünk tartott az éves belső csapatépítő-színészképző nyári tréninghétvégénkre: Berénybe (Borsosberény – a szerk.). Már ezeken kiderült, hogy nem véletlen keressük egymás társaságát a fesztiválokon és civilben. Hasonló színházat szeretünk, de annyira azért más közegben vagyunk otthon, hogy legyen mit tanulnunk egymástól.”

A társulattal nagyon vártuk már, hogy újra együtt játszhassunk. A Titanic vízirevü után úgy döntöttünk, hogy a nagy létszámra való tekintettel több külön projekten dolgozunk, de azért hiányoztunk egymásnak. És amikor itt volt a nagy lehetőség, Perényi Balázs és a „hős falu”, akkor azzal szembesültünk, hogy többen vagyunk, mint a „Titanicon”! Ráadásul felnőttünk, sok közöttünk a tanár, még több a vezető egyéniség… idő kellett hozzá, hogy újra ráérezzünk, hogyan tudunk ilyen sokan hatékonyan kommunikálni és együtt dolgozni. Az előadás megvalósulása, a premier katartikus volt számomra ebből a szempontból. Akkor újra megszületett az az együttlélegzés, amire vártunk” – mondta Fodor Éva.

A próbafolyamat alatt néztünk filmet; Kovács Anna tartott kiselőadást a dráma történelmi hátteréről; egy csoportos feldolgozó foglalkozás keretében létrehoztuk a saját fiktív falunkat, rajzoltunk, egyéneket, sorsokat, konfliktushelyzeteket kreáltunk; a dráma probléma felvetéseivel analóg improvizációs gyakorlatokat végeztünk; a saját civil életünkből kerestünk kapcsolódási pontokat. Összegyűjtöttük a rendszerváltással kapcsolatos emlékeinket. Meséltünk egymásnak munkahelyi történeteket. Ezek a gyakorlatok hozzásegítettek minket a karakterek mélyítéséhez.

Éva így emlékszik vissza erre az időszakra: „Katussal (Fodor Katalin, Éva testvére – a szerk.) ebben az előadásban játszunk először együtt úgy, hogy közös jelenetünk is van. Ráadásul testvérpárt játszunk. Balázsnak fontos volt, hogy a társulat mint közösség legyen jelen az előadásban, ezért azt is kereste, hogy mik lehetnek azok az emberi tényezők, amik a színészi játékot kiegészítve izgalmassá tesznek egy-egy pillanatot. Ilyen lehet az, amikor valódi testvérként beszélgetünk a színen – mint testvérek. A hasonlóság és az a kapocs, ami közöttünk van, valódi. Úgy gondolom, hogy az életnek ez a beszűrődése talán gazdagítja a két szereplő viszonyát, és látványként is érdekes lehet. Ráadásul az előadás óta az egyik ismerősöm úgy beszél Katusról, hogy a „nővéred”. Ez pedig a dolog visszája, a karakterformálás hatása az életre.”

Nem dolgoztunk még soha verses archaikus szöveggel, ami óriási kihívást jelentett mindannyiunk számára. Viktor ezt így fogalmazta meg: „Jó volt látni Balázst munka közben – ennél jobb rendezői képzést nem is tudnék elképzelni, észre is vettem a saját munkámon, mennyi mindent átvettem. Nagyon inspiratív, ahogy a szöveget színpadi látásmóddal elemzi, ahogy a mának szól és közben messzemenőkig tiszteletben tartja a drámaírót is. Színészileg a verses szöveg élővé tétele jelentette a legnagyobb kihívást: a szavalás elkerülése és a vers érvényesítése. Ebben nekem kevés tapasztalatom volt, és pont azt kaptam, amire szükségem volt. Balázs nagy hangsúlyt fektetett a szövegmondásra.”

A történet sűrítésével, hogy az eredetileg három felvonásos drámát másfél órában el tudjuk játszani, többünknek csak pár mondata van arra, hogy egy helyzetet, karaktert pontosan, erősen és hitelesen megteremtsen. Ehhez rengeteg segítséget kaptunk Balázstól. Egy-egy mondatot, egyszerűnek tűnő bejövetelt, kimenetelt, széken ülést, néma állást is lekottáztunk. Ugyanakkor van olyan része a darabnak, amit szándékosan nem rögzítettünk le, hogy élő és személyes maradjon. A színpadi tér használatában, a képek megkomponálásában, a fénytechnikában kőszínházi eszközökkel dolgozhattunk.

„Számomra leginkább a téma izgalmas, ami a nők akkori szerepébe enged bepillantást. A testvéremmel (Fodor Éva – a szerk.) és a sógorommal (Szivák-Tóth Viktor – a szerk.) együtt játszani egy ilyen darabban nehéz de izgalmas feladat. Ez az első előadás, amiben a játszott szerepek és viszonyok erős érzelmi hatással vannak rám, mivel a közvetlen családtagjaimmal, barátaimmal együtt vagyok színpadon, és intenzív, olykor egymásnak ellent mondó és összetett érzelmeket kell közvetítenem a nézők felé. Ez egy profi színésznek mindennapi, megszokott feladat, nekem inkább kihívás. A KB35 többi darabjában (Suha, TIKK, anno rövid ideig az Engejdki!-ben is) érdekes módon jobban bele tudok merülni a saját karaktereimbe anélkül, hogy a színpadról lejövet még a téma/szerep hatása alatt lennék” – meséli Katus.

A díszlet, a jelmezek összegyűjtése, adott esetben elkészítése, a darab zenéjének és vizuális technikájának megszerkesztése, összehangolása is kollektív munka volt. Mindenki hozzátette, amit tudott. „Az nagyon megmaradt, amikor megérkeztek a székek, és páran bent próbáltak Balázzsal, a többiek meg csiszolták a székeket. Az egész „falu” együtt dolgozott az előadáson. Van erről egy vicces videó, amiből trailer lett” – emlékezik vissza Éva. Sok külső segítséget kaptunk, amit ezúton is szeretnénk megköszönni. Külön köszönjük a Tolnay Lajos Általános Iskolának a székeket, a Zrumeczky Dezső Művelődési Háznak a próbahelyet, Inárcs Nagyközség Önkormányzatának a kellékek szállításában nyújtott segítséget.

Legutóbb október 23-án játszottuk az Engedetleneket. Az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója különleges atmoszférát teremtett az előadásnak. Gabnai Katalin, kritikus Színikritikusok Díjára jelölte az Engedetleneket a 2015/2016-os színházi évad legjobb független színházi előadása kategóriában. A díjat ugyan nem mi kaptuk (a Zsámbéki Színházi Bázis, a Szkéné Színház és a MASZK Egyesület Kohlhaas Mihály című darabja), de második alkalommal szerepel a nevünk a magyar színházi élet legnagyobbjai között (korábban Puskás Panni jelölte TIKK című előadásunkat ugyanebben a kategóriában). Legközelebb január 28-án, szombaton 20 órai kezdettel lesz látható Budapesten, a MU Színházban. Mindenkit várunk sok szeretettel!

Írta és szerkesztette: Kiss Nóra

Képek: Illés Árpád és Illés Csaba

A KB35 Inárcsé a legjobb amatőrszínházi előadás

Megjelent az Inárcsi Hírmondó 2016. októberi számában

Írta: Kiss Nóra

Társulatunk Suha című előadását (rendezte: Malik Gábor) választották az idei év legjobb amatőr előadásának szeptember második hétvégéjén a budapesti MU Színházban a Magyar Szín-Játékos Szövetség által rendezett FESZT-FEST-en, a Fesztiválgyőztesek Fesztiválján. A legjobbnak járó díjról, a Paál István Diplomáról háromtagú zsűri döntött: Árkosi Árpád rendező, Enyedi Éva színész-dramaturg és Németh Ákos drámaíró. A fesztiválon tizenkét produkciót láthatott a közönség, köztük az ugyancsak inárcsi kötődésű Maczák Ibolya által rendezett Ederlezi című monodrámát Haragonics Zalán előadásában.

_dsc3775

Suha, Feszt-Fest, 2016. 09.11. (Fotó: Illés Árpád)

A Paál István Diploma a legnagyobb elismerés, amiben ma Magyarországon amatőr társulat részesülhet. Régóta vártunk már rá, sokszor voltunk már a közelében. A díjat a 70-es, 80-as évek emblematikus társulatvezető-rendező személyiségéről, a Szegedi Egyetemi Színpad vezetőjéről nevezték el. Lapu Mari is „színpados” volt. Sokat mesélt nekünk erről az időszakról, a színháztörténeti mérföldkőnek számító Petőfi-rock című előadásról. Most férjét, Kovács Gézát kértem meg, hogy idézze fel ezzel kapcsolatos emlékeit.

„Máig emlékszem a bemutatójára a szegedi művelődési házban. Nincs színpad – TÉR van – ott a játszók, körben a közönség. A szereplők a földön ülnek, halkan dúdolnak. Egyszer feláll a vékony szakállas férfi, Paál István, kezében egy könyvjelzőféle papír, rajta Petőfi képe. Erős határozott hangon mondja a Jókai-szöveget: „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép (…) egy fényes álom volt ez az egész nap, egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj!” A szereplők felállva éneklik az addig dúdolt Marseillaise-t. Aztán Petőfi naplójának részleteit éneklik Vági László megzenésítésében, meg a Nemzeti dalt, közben mozognak, ugranak, repülnek a levegőben… Ez az előadás megnyerte az országos döntőt („Szóljatok szép szavak” Petőfi Sándorról elnevezett versenyt, a költő születésének 150. évfordulója alkalmából) magasan, vita nélkül. Szerepeltek vele sok helyen az országban, aztán Jugoszláviában, Ausztriában, Lengyelországban – a Paál Istvánt inspiráló Grotowski hazájában. Az a közösség, amelyik létrehozta újabb előadások rendezésén nyújtott lehetőséget Paál Istvánnak – köztük Fekete Sándor Thermidor című darabja és Sarkadi Imre Kőműves Kelemenje. A csoport tagjai összeforrtak, s a felbomlás után – mely szinte szükségszerűvé vált a hetvenes évek politikai viszonyai között – sem feledkeztek meg egymásról. Többen közülük pl.: Ács János, Árkosi Árpád, Solténszky Tibor profikká váltak, mások a diákszínjátszásban találták meg a helyüket. Paál István tragikus korai haláláig Pécsett, Szolnokon lett színházi rendező. A róla elnevezett díj megnyerése nagy siker a KB35-nek. Azt hiszem, Mária örülne legjobban tanítványai kimagasló sikerének.”

Mari és Géza bácsi Szegeden megszerzett élményeit az általuk rendezett előadásokon és ünnepi műsorokon keresztül továbbadták nekünk, egykori és jelenlegi inárcsi színjátszóknak. Tőlük tanultuk, hogy a színháznak be kell avatkoznia az emberek életébe, hatnia kell rájuk, és a legerősebb hatás a megszólítás, az állásfoglalásra késztetés, a játszók és a nézők közötti fal lebontása. Ők mutatták meg nekünk a közösségben alkotás élményét. Ez a mi örökségünk. Paál István szavaival: „Hogy üres térben fel tudd mutatni önmagadat.” Köszönjük.