„Akkor itt a vége.” – búcsú a TIKK-től

Írta és szerkesztette Kiss Nóra

Február 18-án volt TIKK című darabunk tizenegyedik, egyben búcsú előadása a budapesti MU Színházban. Telt ház előtt játszottunk. A családtagok, barátok, ismerősök mellett voltak sokan, akik először láttak KB35 produkciót, és jöttek az előadás nagy rajongói, akik már sokadszorra nézték meg a darabot.

„Olyan témát kerestünk, ami aktuális és fontos számunkra.”

Kovács Anna így emlékezik vissza a TIKK keletkezésére: „Eredetileg azt a régi előadásunkat akartuk felújítani (Müller táncosai), amivel igazi amatőr felnőtt színjátszó társulattá váltunk, de elég hamar rájöttünk, hogy már nem érdekel minket a téma, nem aktuális számunkra, így elvetettük. Kerestünk egy olyan témát és formát, ami ma aktuálisabb, fontosabb a számunkra, és ez lett az oktatás és az improvizáció. Ez a döntési folyamat az alkotói szabadságot, közös döntést jelenti számomra. Ennek az eredettörténetnek köszönhető, hogy Bálint Petra kivételével az első KB35-ös generáció még megmaradt tagjai játszanak az előadásban. Így, ha nem is a régi előadással, hanem egy újjal, de valahogy mégis emléket állít a kezdeteknek, és keretbe foglalja az elmúlt 11 évet.”

Fotó: Illés Árpád

„A problémákat nem egy külső nézőpontból, hanem belülről átélve, empatikusan közelítettük meg.”

A TIKK esetében megkerülhetetlen személyes érintettségünk a témában. A játszók közül sokan tanárok, vagyunk páran, akiknek pedagógusok a szülei. Ebből a helyzetből eredő félelmeink, kételyeink, tapasztalataink, történeteink, ambivalens érzéseink lenyomata a darab. Fodor Éva ezt így fogalmazta meg: „Gimnáziumi tanárként számomra terápiás jellegű volt a sok tapasztalatcsere és hogy kipróbálhattunk többféle tanártípust, jó volt együtt nevetni magunkon, és fontos volt, hogy a problémákat nem egy külső nézőpontból, hanem belülről átélve, empatikusan közelítettük meg. Sok volt ebben a szeretet, pedagógus szüleink (nekem is kettő volt belőle), tanáraink, kollégáink iránt. Élveztem, hogy ilyen bátran nyúlunk a témához, és szívesen beszélgettem erről.”

„Mi a mi felelősségünk ebben az egészben?”

Bálint Anett hozzátette: „Amikor elkezdtük próbálni, soknak, fullasztónak éreztem, hogy péntekenként is „tantestületben” vagyok. Mivel többen civilként is tanítunk, saját tapasztalatokból, élményekből, ismerős tanártípusokból, mindennapi problémákból indultunk ki, de szerencsére a terápiás jellegen hamar túljutottunk. Büszke vagyok arra, hogy improvizációkból ilyen párbeszédek, monológok születtek. (Gyakran elcsodálkoznak a nézők, ha kiderül, hogy ennek az előadásnak nincs és nem is volt szövegkönyve.) Ezért élők a figurák, a helyzetek. Úgy érzem, sokszor hálásabb színészi feladat a saját magunk által rögtönzött szövegek, helyzetek megélése. Fontosnak és még mindig aktuálisnak tartom a témát is: hogyan hat a mindennapi életünkre, munkánkra, az egyéni szabadságunkra a hatalom, hogyan hatunk mi egymásra, mi a mi felelősségünk ebben az egészben.”

Fotó: Illés Árpád

„Egymásra figyelés, koncentráció, demokratikus működés”

„Viszonylag kevés és koncentrált próbán raktuk össze az előadást. Ehhez nagy egymásra figyelésre, koncentrációra volt szükség. Ehhez társult a demokratikus működés, vagyis, hogy tényleg mindenkinek az ötletét, észrevételét igyekeztünk meghallgatni, és azt beleépíteni az előadásba. Emiatt bizonyos részeknél (például a befejezés) elég sokat időztünk, mert nehezen egyeztünk meg benne. Látszólag ez így lehetetlen, és tényleg annak tűnik, de valahogy sikerült, ami szerintem kegyelmi állapot, és nehezen megismételhető”– emelte ki Kovács Anna.

„Nemcsak a tanárokról szól.”

Mi – akik nem tanárként dolgozunk – nemcsak családi érintettségünk miatt nem éreztük kívülállónak magunkat, hanem mert saját munkahelyeinkről is ismert helyzetek kerültek elő: a kreatív energiákat gyilkoló, vízfejű, lomha, konzervatív, központosított döntéshozatali mechanizmusok, az adminisztráció szintjén elhaló újítási kísérletek minket is bénítanak. Nem beszélve arról, hogy az oktatás nemcsak a tanárok, diákok ügye, hanem az egész társadalom életminőségét meghatározó közügy. „Számomra a TIKK bár tanárok szerepelnek benne, nemcsak a tanárokról szól, hanem minden munkaközösségről, ahol emberek kerülnek kapcsolatba egymással. Nagyon jó élmény volt összehozni egy előadást, ami a közösségről – azon belül is az egyének életéről – szól, és nemcsak egy életútról, ahol egyszerűen csak megmutatjuk, hogyan létezik az egyén az adott rendszerben. Számomra a TIKK arról szól, hogy a rendszer és az egyén ugyanannyira fontos tényezője az életnek, és mindkettőn múlik, hogy jó vagy rossz dolgok történnek” – egészítette ki ezt a gondolatot Ordasi Gábor.

Fotó: Illés Árpád

A 2014. júniusi munkabemutatón még nem érkezett meg a darab végén a Tanasszony, a TIKK igazgatója. Az inárcsi Színkavalkád Fesztivál közönségének visszajelzései, hiányérzete alapján került az előadásba a Fodor Katalin által játszott figura. A Katus által megzenésített köznevelési törvény a TIKK egyik kuriózuma. „A zongorázás nem, de a zongorával való fellépés gyakran nagy stresszt okozott nekem, bár próbálni, belülről nézni a TIKK-et nagyon szerettem. Különösen a karakterek fő vonásait, aztán azok árnyalását, csiszolását volt jó megfigyelni a munkafolyamat során. Gyakorlatilag ezzel a darabbal kerültem be a KB35-be, ezért másféle érzelmi kötődésem van hozzá, mint a többi előadásunkhoz. Bár fiatalnak érzem magam a Tanasszony szerepéhez, a kis játékomat a végén idővel egyre könnyedebben és magabiztosabban tudtam hozni. Ez idővel meggyőzött arról, hogy friss KB35-ösként és a korkülönbség ellenére is helyem van az előadásban” – meséli Katus

Fotó: Illés Árpád

„Együttlélegzés a közönséggel”

Furcsán éreztük magunkat a februári előadás előtt, ismeretlen volt számunkra, hogy tudjuk ez lesz az utolsó. „Szerettem, hogy a közönség mindig nagyon élénken, érzékenyen reagált a színpadon történtekre. Az utolsó előadáson is érzékelhető volt ez az energiaáramlás, együttlélegzés. Fontos volt, hogy méltó legyen a búcsú. Az lett. Kicsit el is érzékenyültem a végén. Ezt is most tanuljuk, hogy milyen egy két-három éve játszott előadást elengedni” – mondta Bálint Anett. A társulat eddig egyszer élt át hasonlót. Éppen a TIKK-kel párhuzamosan futott, a csapat másik fele által készített Életben ragadtak nemzeti színházi fellépése volt ilyen. Korábbi darabjainkat nem búcsúztattuk el, egyszer csak nem játszottuk őket többet. Általában azért, mert nem volt rá lehetőségünk. Vidéki fesztiválokon, Inárcson, és ha nagy szerencsénk volt egy-két alkalommal Pesten tudtuk előadni őket. Aztán 2014-ben megváltozott minden azzal, hogy a Mohácsi János – Jászai Mari-díjas rendező, Érdemes művész – által vezetett zsűri Titanic című előadásunkat fődíjjal jutalmazta a balassagyarmati Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokon. Majd Szivák-Tóth Viktor a TIKK előadás tervével – amihez Mohácsi János írt ajánlást – díjat nyert a II. TITÁNium Színházi Szemlén.

II. TITÁNium Színházi Szemle MU –díjas előadása

„Emlékszem, amikor megjelent a pályázati felhívás, akkor arra gondoltam, erre beadhatnám a koncepciót. Bár nem sok esélyt láttam benne. Összesen négy tehetséges fiatal kaphat lehetőséget koncepciója megvalósítására, és együtt pályáznak azok a fiatalok, akik nemrég végeztek valamely színművészeti egyetemen, azokkal, akik ilyen végzettséggel nem rendelkezve, a gyakorlatban foglalkoznak színházzal, csoportot, műhelyeket vezetnek, önálló rendezéssel állnak elő. Akkor még egyáltalán nem hittük, hogy ebben a körben megálljuk a helyünk. Amikor megtudtam, hogy hatvanegyen adtuk be a négy helyre a pályázatot, teljesen le is mondtam bármilyen esélyről. Csakhogy az elbírálás félidejénél felhívott Kulcsár Viki – a Jurányi Ház vezetője, a FÜGE elnöke -, hogy bemennék-e egy kis beszélgetésre, hogy jobban láthassák, miről is van szó. Bementem, elmondtam, hogy civilek vagyunk, vagyis amatőrök, ne számoljanak olyan színészi teljesítménnyel, mint amit megszoktak. Elmondtam, hogy mitől látom különösen értékesnek ezt a fajta közösségi alkotómunkát, hogy nálunk senki nem áll színpadra úgy, hogy nem ért egyet az előadással, hogy azokhoz a témákhoz szólunk hozzá produkcióinkkal, amelyekhez valóban valami fontos dolgot tudunk hozzátenni, ez számunkra társadalmi felelősségvállalás. Az előadások nem csak önmagukban fontosak, hanem az Inárcsi Színjátszás keretében, vagyis hozzáértve a gyerekekkel való foglalkozásainkat. Aztán kiderült, hogy nyert a TIKK, Erős Balázs le is csapott rá, hogy neki ez kell, ő pont ilyen színházat szeretne építeni a MU Színházból”– meséli Szivák-Tóth Viktor.

Fotó: Illés Csaba

 

Amatőr színjátszó társulatból független színház

A TIKK nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy a KB35 amatőr színjátszó társulatból független színházzá váljon, ami figyelmet és elismerést kap a színházi szakmától és – ami ennél is fontosabb – a közönségtől. A díjnak volt köszönhető, hogy gyökeret verhettünk a MU Színházban. Ez tette lehetővé, hogy egy évben párhuzamosan több új előadást is készítsünk, amihez persze az is kellett, hogy a társulatból többen elvállalják a rendezői szerepet. Bővülhetett a csapat is, hiszen a több előadás több játéklehetőséget jelentett. Így ma már repertoárunk van, 2014 óta hat darabunk került fel a MU Színház műsorára, a jövő évadra is tervezünk újabb négyet. „A MU-ba idén már úgy vittük, hogy tudtuk, hogy ez lesz az utolsó évadja a TIKK-nek. Erős Balázs, a MU igazgatója még idén januárban is, amikor a következő évadot terveztük, megpróbált lebeszélni erről, persze megérti, hogy kell a hely a többi produkciónknak, és hogy évi 15 előadásnál többet nem tudunk vállalni, csak nagyon fontos és jó előadásnak tartja, szóval ránk bízza, csak úgy mondja, hogy tényleg?” – idézi fel Viktor.

A darab próbafolyamatában Lapu Mari még velünk volt. Lánya, Kovács Anna így emlékezik vissza erre az időszakra: „A TIKK fontos még személyesen is, mivel ez az utolsó előadásunk, amiben édesanyám még alkotóként részt vett. Az első félév próbáin sokszor ott volt, elmondta saját tapasztalatait, véleményét, illetve néhány közös improvizációban részt is vett, ami még különlegesebbé teszi ezt a munkafolyamatot. Így ez a búcsú, tőle is búcsú számomra.”

Fotó: Illés Csaba


KLIK-ről, indíttatásról

Szivák–Tóth Viktor

Amikor a 2013-14-es tanévben létrehozták a KLIK-et, az egyik kedves iskolaigazgatóm felkereste a tankerületi vezetőt, hogy segítségét kérje az átalakulásban, mit hogyan lenne érdemes, hogyan lehetne kialakítani az együttműködést. „Értsd meg, mi nem segítünk, hanem ellenőrzünk” – elég tömör volt a válasz.

Akkor óraadóként is dolgoztam egy iskolában, és észrevettem, hogy második hónapja nem jött fizetésem. Gondoltam, megkérdezem az igazgatót, aki elmondta, hogy sajnos, az óraadóknak késik a fizetés, és hogy azoknak sem érkezett meg, akik félállásban vagy azt meghaladó óraszámban, részmunkaidőben dolgoznak. Elmondta, hogy járt már a tankerületnél, és kifejtette aggodalmát, hogy az érintett tanárokkal és családjukkal, adott esetben iskolakorú gyermekeivel vajon mi lesz most, főleg, ha a helyzetet rontja, hogy mindkét szülő tanár? „Értsék végre meg, hogy nincs pénz!” – jött a tömör válasz.

Ebben a helyzetben a KLIK úgy döntött valamit tenni kell. Mivel pénz nincs, ezért inkább valami olcsó, de látványos dologra lenne szükség. Mondjuk, tüntessünk ki tanárokat, azoknak az is elég, és csak az oklevelek nyomtatási költségét kell rászánni az egészre. Az intézmények vagy az önkormányzatok biztosítsanak ingyen helyszínt, és a művészeti iskolások ingyen műsort, hogy ki is nézzen valahogy az esemény. Ez remek ötlet, szólítsuk fel az iskolák igazgatóit, hogy javasoljanak kitüntethető kollégákat. Azt majd a KLIK eldönti, hogy ki igazán érdemes.

Így járt Lapu Mari is, meg én is, kitüntetnének minket, a kitüntetésünkre készítsünk már valami műsort is ingyen, vagy legalább hozzunk el egy versmondót, és noha a kitüntetés nem pénzjutalom, abban a megtiszteltetésben lesz részünk, hogy magával Hoffmann Rózsával foghatunk kezet.

Mari nyelte az ideget pár hétig, én sem tudtam nyugodni ettől, aztán mondtam, hogy én ezt a kitüntetést nem veszem át. Aztán Mari felvilágosított, hogy persze, ő is így van ezzel, csakhogy… A kitüntetetteket az iskolaigazgatóknak kellett ajánlaniuk, így aztán rajtuk csattan az ostor, és ha a tanárok sokat ugrálnak, könnyen el lehet mozdítani egy-egy igazgatót, és helyébe egy sokkal megfelelőbbet találni – csakhogy az már nekünk nem fog megfelelni.

A KLIK a szolidaritásunkra épített, így nem a szolidaritás hiánya, hanem annak kihasználása legitimizálta az önkényeskedéseit.

Mondtam Marinak, hogy jó, de akkor csináljunk ebből egy darabot, különben belebetegszünk. Így indítottuk el a TIKK-et.

A KLIK idén új szervezetnek adta át felhalmozott és megoldhatatlanná vált problémáit, melyek más keretek között élnek és fejlődnek majd tovább – csak Marit temettük el közben, és a TIKK-et.

Új tag a KB35 társulatban

Interjú Villant Bálinttal

Az elmúlt évek tagfelvételei után az egymással párhuzamosan futó projektekben átalakuló közösséget nem terveztük bővíteni. Az Engedetlenek című előadásunk Frondosójára azonban szükségszerűvé vált, hogy kívülről kérjünk meg valakit, mivel Talapka Gergő nem vállalta egyetemi tanulmányai miatt a sok archaikus, verses szöveggel járó szerepet. Perényi Balázsra, az előadás rendezőjére bíztuk a választást. Ő hozta le Inárcsra Bálintot, aki nagyon hamar egy lett a KB35-ből.

  • Hogyan kért meg Balázs, hogy játssz velünk a darabban?
  • Emlékszem, felhívott, hogy akar valamit kérdezni. Pár napon belül összefutottunk valamiért, akkor leültetett, és szerintem úgy negyven másodpercben összefoglalta, hogy van ez a nagyon tehetséges inárcsi társulat, hogy a Lope de Vegától a Fuente Ovejunát, hogy viszonylag nagyobb szerep és hogy lenne-e kedvem péntek esténként. Mondtam, hogy persze és utána talán még megkérdeztem, hogy „bocs, még egyszer, mit is játszunk?” Aztán beszéltünk másról. Ez azt hiszem szerdán történt, úgyhogy csütörtökön elolvastam a darabot, pénteken meg jöttünk próbálni.
  • Milyen volt az első közös próba? Nehéz volt feloldódni, beilleszkedni?
  • Először jártam Inárcson. Miután lehajtottunk az M5-ről, azért adtam magamnak pár percet izgulni. Ismertem a KB35-öt egy kicsit, mert már láttam egy előadásotokat, a Titanicot, igaz ez szerintem 2014-ben lehetett. Azért pár arcra emlékeztem. Az iskolában volt az első két próba, amin részt vettem, szóval azt hittem ott próbál a társulat, egy ideig nem is tudtam, hogy van Inárcson művház. Az első próba előtt véletlenül kapásból bementem a női mosdóba, ott találkoztam először egy KB35 taggal személyesen.  Aztán sorban bemutatkoztunk a sok emberrel. Próba ruhába öltöztem és elkezdtünk játszani, ismerkedni. A próbán, volt, hogy a saját szerepünk egyik sorát kellett kiválasztani, hogy azzal játsszunk és én elnéztem a sort és másét választottam. Mire kapcsoltam, láttam, hogy többen is észrevették, de udvariasan nem szóltak. Ez apróság, de nekem elég kínos volt.  Akkor oldódtam fel, amikor kis csoportokban külön mentünk jelenetekkel foglalkozni. Körbe ültünk páran és a többiek elkezdték velem tanulni az egyik, kicsit hosszabb szövegrészemet, úgy, hogy a körben mindenki elismételte az addig megtanultakat és hozzá tett egy sort és jött a következő. Ezt csinálgattuk türelmesen, jókedvűen. Azért meg voltam illetődve rendesen – szerintem ennél komolyabb munkát nem tudtam volna végezni akkor, szóval ez a segítség igazán figyelmes volt. Jól esett. Sokat mosolyogtam, könnyű volt kedves emberekre mosolyogni. 
  • Milyen volt számodra az alkotó folyamat?
  • Végig nagyon könnyed volt. Balázsban vakon megbízom és a társulat is könnyen megnyert. Szerintem odaadóan, nagy alázattal dolgoztok, egymásra kíváncsian. Nyitottan az impulzusokra. Figyeltek, és sokat kérdeztek. Olyan kivételes mikor egy színházi próbán mindenki „ready” – motivált és éhes a munkára. Sokat lehet tőletek tanulni. Engem igazán ez érdekelt a KB35-ből, hogy hogyan dolgoztok. Azóta megtapasztalhattam az erényeiteket közösségként is. Tele vagytok szeretettel, nagyon jó veletek. Az Engedetlenekre igazán büszke vagyok, nekem nagyon tetszik. Felelősnek, bátornak és valóban élő színháznak tartom. 
  • Mi is nagyon megszerettünk, ezért el is hívtunk nyáron Fonyódra, a színjátszó táborba. Hogy érezted magad?
  • Megtiszteltetésként tartom számon. Az izgalmas munka mellett, azt is reméltem a tábortól, hogy végre igazán lesz lehetőség barátkozni a társulat tagjaival. Na, ebben tévedtem, ugyanis azon a héten mindenki szétdolgozta magát. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, alig láttam néhányótokat esténként. Én a legfiatalabb színjátszók alkotta csoportban dolgoztam asszisztensként, és hú de örülök, hogy így alakult. Fodor Éva vezette a csoportot, kivételes munkát végzett! Azt nem tudtam pontosan, hogy mi lesz az én feladatom és aggódtam előtte, hogy megfelelek-e. A hét végére azért megtaláltam a helyem. Azt hiszem, nagyon megszerettük egymást a gyerekekkel. Sokszor hiányoznak! Volt már azóta, hogy helyettesítettem egy próbán. És volt olyan is, hogy korábban utaztam le pár órával Inárcsra, hátha valamelyikükkel összetalálkozom. Bejött! Várom, hogy lássam őket jövőre! Ebből lehetne rendszer! 
  • Te is gyerekkorod óta színjátszol?
  • Ötödik osztályos koromtól érettségiig Waldorf iskolás voltam. A Waldorfnál jobb dolog diákkal aligha történhet véleményem szerint. Általános iskolában minden évben az osztályommal bemutattunk egy előadást. Egyébként is sokat szerepeltünk. Hónap ünnepek és évszak ünnepek kísértek végig egy-egy tanévet. Ezek közös, az iskola összes osztályát érintő ünnepségek – bevonultunk, ahányan voltunk, diákok, tanárok, sokszor a szüleink az Euritmia terembe vagy a tornaterembe, ahol elfértünk. Minden osztály készült valamivel: énekeltünk kórusban, mindenki furulyázott, aki tanult más hangszeren játszani, játszhatott azon is. De úgy rémlik, hogy nem csupán zenéltünk: zsonglőrködtünk, talán szavaltunk is, bár lehet, hogy rosszul emlékszem. Egymás nézői voltunk, végül is. Valamiért úgy rémlik, hogy ettől akkor mindenki boldog volt.  A rendszeres színjátszás iránti vágyam akkor foganhatott, amikor hetedikben a Szentivánéji Álmot csináltuk az iskola hátsó kertjében, egy fa alacsony ágai alatt, waldorfos selymeket lengetve. Én az egyik mesterembert bohóckodtam ízléstelenül és lelkesen.
  • Milyen meghatározó élményeid voltak, amik a színészet felé tereltek?
  • Tizenöt voltam, amikor elkezdtem színjátszani. Gödöllőre mentem gimnáziumba és pár osztálytársammal elkezdtünk járni a gödöllői művházba, a Club Színház diákszínjátszó csoportjába. Már előbb is akartam volna színjátszóra járni, csak nem néztem utána, hol lehet. Az egyik új osztálytársam Gödöllőn pedig már eleve járt, szóval köszi Kata. Nagyon szerettem! Nem Katát, a színjátszót. Másba voltam szerelmes, sajnos nem jött össze. A csoporttal öt éven át maradtunk együtt és aztán elváltunk. Nagyjából egyszerre érettségiztünk – akkortájt.
  • Szerintem a gimnáziumi éveim közepe fele találhattam ki, hogy én a Színművészetire szeretnék jelentkezni. Nem is nagyon gondolkoztam máson. Nagyon nem vettek fel, vagyis rögtön kirúgtak. Helyette egy barátom ajánlására a Keleti István Művészeti Iskolába (KIMI) jelentkeztem, ez egy OKJ-s színész II. képzés. Kijártam a három évet, színész oklevelet szereztem és tanultam bábozni is.
  • A Kolibri Színházban töltötte az osztályom a színházi gyakorlatot. Így utólag, ez nekem sokszor nehéz volt. Küzdöttem, hogy megfeleljek végig. Úgy éltem meg, hogy egy tömegként vagyunk kezelve mi, a stúdiós hallgatók, vagyis az osztályom. Azt hiszem ez a realitás, de lehetne ez máshogy! Az egyik előadás után az egyik színész megengedte magának a következő viccet: „Lejárónak (lejáró próbának) jó volt.” Alig túlzott, a figyelem és az energiaszint félelmetesen alacsony volt végig a színpadon. Lassú és fáradt nyár eleji – évad végi előadás ért véget éppen. Szégyenlem magam érte, mert – bár alig – én is a része voltam, mondjuk szerintem nem a felelőse. Annyiban maradnék, hogy egyre taszítóbb számomra ez a gépies, fásult „kőszínházi dara”, amit tapasztaltam. Össze vagyok zavarodva. A KIMI mellett egyébként minden évben jelentkeztem a Színművészetire, volt, hogy közel voltam, hogy bekerüljek. A kaposvári egyetemre felvettek színész hallgatónak, de oda meg nem mentem végül.
  • A KIMI-ben ismerkedtem meg Perényi Balázzsal, az Engedetlenek rendezőjével, aki színészmesterséget és színháztörténetet tanított az osztályomnak. Többször is volt szerencsém dolgozni vele azóta. Elhívott a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, hogy dolgozzak az akkori drámás osztályával. Mint asszisztens, majd színjátszó töltöttem ott két remek évet – dolgozni szerető, tehetséges fiatalok mellett. Részem lehetett egy végig inspiratív munkafolyamatban, éhesen, de türelmesen és kitartóan keresgélő csapattal. Menő volt. 
  • Milyen darabokban játszottál?
  • Egyszer csináltam viccből egy listát minden eddigi szerepemről, de még a Waldorf iskolásokat is bele írtam. Aztán végül is a mai napig frissítem, úgyhogy bekerült az Engedetlenek is. Az előadás címe mellé odaírom a szerep nevét és kábé ennyi. Hosszútávú célom egyébként az előadások rendezőivel kiegészíteni. Ha csak a szerepneveket olvasom, azon néha el tudok röhögni. Elmondok csak párat: Pál gazda, rocker csávó, Virtuális Timóteus, A FÉRFI, tetű, Kancsal Simon, a Játékmester segítője, Rút Kiskacsa, Frondoso… Na, vannak jók! Szóval, felírtam a Waldorf iskolásokat, a gödöllői színjátszós előadásokat. Aztán voltam egy évet a Katona József Színház egyik ifjúsági csoportjában. Volt a KIMI-ben sok-sok vizsgaelőadásom, két csöpp szerepem a Kolibri Színházban. Játszottam Vörösmarty-s diákokkal, tavaly februárban aztán megismerkedtem veletek, a KB35-tel.
  • Mi volt az a pont, amikor eldőlt benned, hogy nemcsak az Engedetlenekben szeretnél velünk játszani, hanem az új projektjeinkben is szívesen részt vennél?
  • Az Engedetlenek próbafolyamata győzött meg, hogy a részemről jönnék, ha lehetne. Mikor lementem a táborba, azért már reménykedtem, hogy ennek az is lehet a vége, hogy befogadtok. Egymás és a munka iránt elkötelezett, világos és általam nagyra becsült értékrendű alkotóközösségnek látom a KB35-öt. Hálás vagyok, hogy veletek próbálhatok hétről hétre! 
  • Nyár végén a társulat egy kisebb csoportja belekezdett egy színházi-nevelési projektbe, aminek keretében elkészült egy drámapedagógiai foglalkozás középiskolás diákok számára. Milyen volt részt venni benne?
  • Én nagyon megszerettem. A nyáron egymás lakásain hét napot próbáltunk rá egyhuzamban. Nyár óta pedig havonta kerítünk neki egy-két plusz próbanapot. Nagy szabadságban készítettük az előadást. Kötetlenek maradtak a szerepek. Gyorsan egymásra hangolódtunk és sok mindenre jutott idő: sokat beszélgettünk, asszociáltunk, jeleneteztünk, kézműveskedtünk is – kísérleteztünk. Szerintem mindannyian nagyon élveztük végig. Kilencen gondolkodtunk együtt és egyben volt a világ. Decemberben jutottunk el az előadással először egy gimnáziumba. Úgy tűnt, hogy valamit eltalálhattunk vele, szerintem végig érdekelte a diákokat, és értették, hogy mit akarunk mondani. 
  • Hogy látod a KB35-ös jövődet?
  • Sok munkát látok és barátságokat!

Az interjút készítette: Kiss Nóra

Hol a vége?

Pécsre látogatott a KB35 Hol a vége? című szépkorú szereplőkkel készített előadása – mely még a tavalyi, MU Színházzal közös pályázat eredményeként valósulhatott meg.

Az előadás híre eljutott Pécsre, az Apolló Kulturális Egyesület pedig nem késlekedett, meghívta a produkciót – a többnyire fiatalokból, 14-16 évesekből álló – közönség pedig nagyon elégedett volt azzal, amit kapott. Mivel nyitott előadásról van szó, így gyors visszajelzéseket kaptunk. A közönség az elejétől nagy élvezettel, és jól szórakozva fogadta az olykor nagyon is nehéz családi konfliktusokat feldolgozó helyzeteket. Ezt elsősorban annak köszönhettük, hogy a téma épp ezt a korosztályt célozza meg. Bár még ma is tabu témának számít az előadás által feldolgozott probléma, és ez gátlás nemcsak a színpadon, de gyakran a szülő-gyerek kapcsolatban is uralkodik, úgy tűnik a szépkorúak sikerrel oldották fel a közönségben ezt a feszültséget. A visszajelzések alapján ennek egyik fő titka épp a résztvevők kora, e színház legfőbb különlegessége. Hiszen a 60, 70 vagy épp 80. évüket betöltött szereplők maguk is egy szokatlan helyzetben való örömteli helytállásról tesznek tanúbizonyságot azzal, hogy színpadra állítják a saját gondolataikra, élettapasztalatukra épülő darabot. Ez a nyitás, a sebezhetőségnek ilyen nyílt felvállalása a kulcs ahhoz, hogy a tabu-témához is könnyeden, oldottan tudjanak hozzászólni a fiatalok.

KB35 – Hol a vége Teltház van! 🙂

Escargo Hajója (@escargohajoja) által közzétett fénykép,

A korábbi előadások kapcsán azt is kijelenthetjük, hogy az előadás egyaránt szóra bírja a fiatalok, a szülők és a nagyszülők generációját is: vagyis kapcsolatot teremt közöttük, és elindíthat egy termékeny beszélgetést is, akár a szűkebb, akár a tágabb közösségben.

A csapat másnap Inárcson lépett fel. Kedvet kaptunk a folytatáshoz is, hiszen a megbizonyosodtunk róla, hogy szélesebb körben is fontos a produkció, hiszen megkerülhetetlen problémáról, hitelesen és eredeti módon tud szólni.

12. 03. Inárcs - fotó: Illés Árpád

12. 03. Inárcs – fotó: Illés Árpád

„Sűrű volt, de szép volt!” – a KB35 2016-os éve

„Sűrű volt, de szép volt!” – a KB35 2016-os éve

Interjú Szivák-Tóth Viktorral, a KB35 Egyesület elnökével

Fotó: Kiss Nóra

Fotó: Kiss Nóra

Mi volt a társulat számára a 2016-os év legnagyobb sikere?

A sikerek terén a legfontosabb a Suhát kiemelni. 2016 januárjában még Res Iudicata néven került be a MU Színház repertoárjába, februárban már Suha címen nyerte el a legrangosabb fesztiválok egyikének, a Balassagyarmati ISZN-nek fődíját, melyet Ascher Tamás ítélt oda az előadásnak. 2016 szeptemberében pedig az évad legjobb előadásának járó Paál István Diplomával jutalmazták. Ezzel a KB35 minden lehetséges fórumon a legsikeresebbnek bizonyult, hiszen a legutóbbi nemzetközi fesztiválról, a Progressről is (2015. július 10.) fődíjjal térhettünk haza.

Milyen újdonságot hozott az idei év a társulat életében?

Kialakult a repertoárunk: jelenleg öt előadásunkat tartjuk műsoron. Három évvel ezelőtt ötlött fel bennünk először ennek a lehetősége, akkor még inkább csak jóleső álmodozásnak gondoltuk. Az, hogy Malik Gábor és Boda Tibor a KB35-ben vállalta a rendezést, meghozta azt a megújulást, amire szükségünk volt, és a játékkedvünk arányosabb kihasználását is. A repertoárnak köszönhetően gyakrabban, havi egy-két alkalommal tudunk játszani a MU Színházban, és nagyobb választékkal csalogathatjuk a nézőket. A közönségünk kitart mellettünk és folyamatosan bővül. Inárcsról rendszeresen érkeznek nézőink, ami igazán jóleső. Ugyanígy öröm volt, amikor a 21. alkalommal előadott Titanicon 10 olyan nézőt fogadhattunk, akik korábban még nem láttak KB35-ös előadást. A megújulási szándék mellett a közösségépítés is vezérelt minket, amikor úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen vendégrendezővel, teljes létszámmal, 21 szereplővel dolgozni. A Perényi Balázs rendezte Engedetlenek a verses forma miatt is újdonság volt. A KB35, az amatőr szféra elismerése mellett bekerült egy másik rétegbe is, ezt jelzi, hogy tavaly a TIKK, idén pedig az Engedetlenek kapott jelölést a színikritikusok díjára, legjobb független színházi előadás kategóriában, és az sem elhanyagolható, hogy a Soproni Petőfi Színházban és a Nemzeti Színházban is felléphettünk. Számokkal kifejezve 26 előadásunk volt, három bemutatónk (Hol a vége?, Engedetlenek, TIE-színházi-nevelési/osztálytermi előadás), három fesztivált rendeztünk, kettőn vendégszerepeltünk, egy tábort szerveztünk 2016-ban – és egy új taggal is bővültünk.

A társulat előadásai mellett még milyen tevékenységet végeztetek ebben az évben?

Fontos és állandó program volt a MU Színházzal közösen megvalósított Szépkorú programsorozat, melyben az inárcsiak mellett Celldömölk, Tiszaluc és Újbuda vett részt: két alkalommal találkoztunk teljes létszámban, és mindkét alkalommal felemelő volt együtt látni a több, mint 70 résztvevőt. A program keretében készült Hol a vége? című előadásunkat még mindig játsszuk. Mindeközben a Múzsák Művészeti Iskolával együttműködve hat gyerek-, illetve diákcsoportot működtettünk. A tavalyi sikerek közül a felsős színjátszók Kutya című előadása bekerült a Színház-Dráma-Nevelés rendezvény meghívottai, vagyis az évad legjobb három előadása közé.

Mik a tervek 2017-re?

2017-ben szeretnénk folytatni minden korábban megkezdett programot. Az év újdonsága a színházi-nevelési előadásunk lesz. Visszatérünk a három rendező, három bemutató/évad modelljéhez. Kovács Zoltán, aki tavaly asszisztens volt, most társrendezőként lép elő. A készülő előadások próbáit már meg is kezdtük, úgy tervezzük, hogy leghamarabb jövő ősszel lesznek az első bemutatók. Ez azt is jelenti, hogy kicsit visszafogjuk a rohanó tempót, és összehangoljuk a munkánkat a hagyományos színházi évaddal. Továbbra is kitartunk a közösségi alkotás mellett: olyan előadásokat hozunk létre, melyek az általunk legégetőbbnek ítélt problémákat ragadják meg, és úgy dolgozzuk fel őket, hogy minden társulati tag, és lehetőleg minden néző nézőpontja érvényre jusson. Fontos marad számunkra az is, hogy miért épp mi visszük színpadra az adott témát, darabot – hogy a közönség miért épp a mi értelmezésünkben szeretné megnézni azt. Természetesen vannak olyan előadásaink, melyek szorosabban kapcsolódnak a közösségi színházhoz (a szépkorú és az osztálytermi színház ilyen elsősorban), vannak, amelyek a létrehozók érintettsége révén kapcsolódnak ehhez a műfajhoz (a létrehozók saját szakmájukból inspirálódnak, ilyen a TIKK és a Suha), és vannak, amelyek lazábban, ilyen volt az Engedjki! és az Engedetlenek, melyek a személyes és közösségi játékunk erejét kamatoztatták. A tavalyi év tapasztalata azt mutatja, érdemes ezen a vonalon is tovább haladni.

Az interjút készítette: Kiss Nóra

Kép: Kiss Nóra

Engedetlenek

Engedetlenek

Az idei színházi évadban új darabunk, a Perényi Balázs rendezte Engedetlenek is felkerült a budapesti MU Színház repertoárjára.

Az előadás Lope de Vega Fuente Ovejuna című drámájából készült. „„Klasszikus” a szó Umberto Eco-i értelmében, vagyis minden időben kortárs. Tragikust a komikussal elegyíti (ezek a szerző saját szavai) ismerős módra, szól a nők jogairól egy férfivilágban, és szól az „engedetlenség” lehetőségéről, a hatalommal kötött szerződés radikális felbontásáról, és ennek következményeiről. „…Egészen Schiller Vilmosáig nincs még egy remekműve a drámatörténetnek, amely ilyen erővel és ilyen szemléletesen magát a népet tenné meg főhőssé…” – írja Hegedűs Géza a műről. Ma azt mondanánk, a civil közösséget” – olvasható a darab ismertetőjében. A történet a 17. században játszódik, a mai Spanyolország területén, az ország egységesítése előtti időben. Ugyanakkor a darab kérdésfelvetései időtől és tértől függetlenek. Fuente Ovejuna egy kis falu, amelynek lakóit földesuruk sanyargatja, nőiket megbecsteleníti, terményeiket elveszi. A történet arról szól, hogy a közösség miként jut el a félelem és a tehetetlenség érzésétől odáig, hogy szembe száll a hűbérúr hatalmaskodásával.

Fotó: Illés Csaba

Fotó: Illés Csaba

Ez volt az első alkalom, hogy nem társulati tag volt a rendezőnk. Perényi Balázzsal dolgoztunk, aki többek között a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatanára, darabjait játsszák kőszínházakban, 2015-ben részt vett a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) fellépő előadások kiválogatásában, rendszeresen zsűriz diák és felnőtt amatőr színházi fesztiválokon. Szivák-Tóth Viktor így mesél Balázs és a társulat egymásra találásáról: „Egy ideje már csalogattuk Balázst a KB35 környékére. Az Engedetlenek előtt kétszer már velünk tartott az éves belső csapatépítő-színészképző nyári tréninghétvégénkre: Berénybe (Borsosberény – a szerk.). Már ezeken kiderült, hogy nem véletlen keressük egymás társaságát a fesztiválokon és civilben. Hasonló színházat szeretünk, de annyira azért más közegben vagyunk otthon, hogy legyen mit tanulnunk egymástól.”

A társulattal nagyon vártuk már, hogy újra együtt játszhassunk. A Titanic vízirevü után úgy döntöttünk, hogy a nagy létszámra való tekintettel több külön projekten dolgozunk, de azért hiányoztunk egymásnak. És amikor itt volt a nagy lehetőség, Perényi Balázs és a „hős falu”, akkor azzal szembesültünk, hogy többen vagyunk, mint a „Titanicon”! Ráadásul felnőttünk, sok közöttünk a tanár, még több a vezető egyéniség… idő kellett hozzá, hogy újra ráérezzünk, hogyan tudunk ilyen sokan hatékonyan kommunikálni és együtt dolgozni. Az előadás megvalósulása, a premier katartikus volt számomra ebből a szempontból. Akkor újra megszületett az az együttlélegzés, amire vártunk” – mondta Fodor Éva.

A próbafolyamat alatt néztünk filmet; Kovács Anna tartott kiselőadást a dráma történelmi hátteréről; egy csoportos feldolgozó foglalkozás keretében létrehoztuk a saját fiktív falunkat, rajzoltunk, egyéneket, sorsokat, konfliktushelyzeteket kreáltunk; a dráma probléma felvetéseivel analóg improvizációs gyakorlatokat végeztünk; a saját civil életünkből kerestünk kapcsolódási pontokat. Összegyűjtöttük a rendszerváltással kapcsolatos emlékeinket. Meséltünk egymásnak munkahelyi történeteket. Ezek a gyakorlatok hozzásegítettek minket a karakterek mélyítéséhez.

Éva így emlékszik vissza erre az időszakra: „Katussal (Fodor Katalin, Éva testvére – a szerk.) ebben az előadásban játszunk először együtt úgy, hogy közös jelenetünk is van. Ráadásul testvérpárt játszunk. Balázsnak fontos volt, hogy a társulat mint közösség legyen jelen az előadásban, ezért azt is kereste, hogy mik lehetnek azok az emberi tényezők, amik a színészi játékot kiegészítve izgalmassá tesznek egy-egy pillanatot. Ilyen lehet az, amikor valódi testvérként beszélgetünk a színen – mint testvérek. A hasonlóság és az a kapocs, ami közöttünk van, valódi. Úgy gondolom, hogy az életnek ez a beszűrődése talán gazdagítja a két szereplő viszonyát, és látványként is érdekes lehet. Ráadásul az előadás óta az egyik ismerősöm úgy beszél Katusról, hogy a „nővéred”. Ez pedig a dolog visszája, a karakterformálás hatása az életre.”

Nem dolgoztunk még soha verses archaikus szöveggel, ami óriási kihívást jelentett mindannyiunk számára. Viktor ezt így fogalmazta meg: „Jó volt látni Balázst munka közben – ennél jobb rendezői képzést nem is tudnék elképzelni, észre is vettem a saját munkámon, mennyi mindent átvettem. Nagyon inspiratív, ahogy a szöveget színpadi látásmóddal elemzi, ahogy a mának szól és közben messzemenőkig tiszteletben tartja a drámaírót is. Színészileg a verses szöveg élővé tétele jelentette a legnagyobb kihívást: a szavalás elkerülése és a vers érvényesítése. Ebben nekem kevés tapasztalatom volt, és pont azt kaptam, amire szükségem volt. Balázs nagy hangsúlyt fektetett a szövegmondásra.”

A történet sűrítésével, hogy az eredetileg három felvonásos drámát másfél órában el tudjuk játszani, többünknek csak pár mondata van arra, hogy egy helyzetet, karaktert pontosan, erősen és hitelesen megteremtsen. Ehhez rengeteg segítséget kaptunk Balázstól. Egy-egy mondatot, egyszerűnek tűnő bejövetelt, kimenetelt, széken ülést, néma állást is lekottáztunk. Ugyanakkor van olyan része a darabnak, amit szándékosan nem rögzítettünk le, hogy élő és személyes maradjon. A színpadi tér használatában, a képek megkomponálásában, a fénytechnikában kőszínházi eszközökkel dolgozhattunk.

„Számomra leginkább a téma izgalmas, ami a nők akkori szerepébe enged bepillantást. A testvéremmel (Fodor Éva – a szerk.) és a sógorommal (Szivák-Tóth Viktor – a szerk.) együtt játszani egy ilyen darabban nehéz de izgalmas feladat. Ez az első előadás, amiben a játszott szerepek és viszonyok erős érzelmi hatással vannak rám, mivel a közvetlen családtagjaimmal, barátaimmal együtt vagyok színpadon, és intenzív, olykor egymásnak ellent mondó és összetett érzelmeket kell közvetítenem a nézők felé. Ez egy profi színésznek mindennapi, megszokott feladat, nekem inkább kihívás. A KB35 többi darabjában (Suha, TIKK, anno rövid ideig az Engejdki!-ben is) érdekes módon jobban bele tudok merülni a saját karaktereimbe anélkül, hogy a színpadról lejövet még a téma/szerep hatása alatt lennék” – meséli Katus.

A díszlet, a jelmezek összegyűjtése, adott esetben elkészítése, a darab zenéjének és vizuális technikájának megszerkesztése, összehangolása is kollektív munka volt. Mindenki hozzátette, amit tudott. „Az nagyon megmaradt, amikor megérkeztek a székek, és páran bent próbáltak Balázzsal, a többiek meg csiszolták a székeket. Az egész „falu” együtt dolgozott az előadáson. Van erről egy vicces videó, amiből trailer lett” – emlékezik vissza Éva. Sok külső segítséget kaptunk, amit ezúton is szeretnénk megköszönni. Külön köszönjük a Tolnay Lajos Általános Iskolának a székeket, a Zrumeczky Dezső Művelődési Háznak a próbahelyet, Inárcs Nagyközség Önkormányzatának a kellékek szállításában nyújtott segítséget.

Legutóbb október 23-án játszottuk az Engedetleneket. Az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója különleges atmoszférát teremtett az előadásnak. Gabnai Katalin, kritikus Színikritikusok Díjára jelölte az Engedetleneket a 2015/2016-os színházi évad legjobb független színházi előadása kategóriában. A díjat ugyan nem mi kaptuk (a Zsámbéki Színházi Bázis, a Szkéné Színház és a MASZK Egyesület Kohlhaas Mihály című darabja), de második alkalommal szerepel a nevünk a magyar színházi élet legnagyobbjai között (korábban Puskás Panni jelölte TIKK című előadásunkat ugyanebben a kategóriában). Legközelebb január 28-án, szombaton 20 órai kezdettel lesz látható Budapesten, a MU Színházban. Mindenkit várunk sok szeretettel!

Írta és szerkesztette: Kiss Nóra

Képek: Illés Árpád és Illés Csaba